Kik voltak Sziget első lakói: románok, vagy magyarok?

A város első írásos említésének évfordulóját követően, újból visszanyúlok ahhoz a kérdéshez, ami a XIX. századtól napjainkig, sokaknak okozott dilemmát: nevezetesen, hogy kik voltak Sziget első lakói?

A titokra három féle forrás segítségével deríthetünk fényt: írott emlékek, épületek és régészeti leletek.

Az 1326-os kettős privilégiumot biztosító első ismert írásos említés, az összes a századbeli dokumentumhoz (1334, 1335, 1346, 1352, stb.) hasonlóan, a települést királyi kolóniaként említi, melyet szász és magyar katolikus “vendégek” laktak, semmi esetre sem románok, szlávok, teutonok, vagy más nemzetek.

Az egyetlen autentikus dokumentum, melyet Máramaros vajdája, János bocsátott ki Szigeten 1349-ben és amire a “másik tábor” hivatkozik, a Magyarország királyával fentartott egyszerű kapcsolatról árulkodik, és amiből kitűnik, hogy a vajda a magyarok emberével együtt végrehajtott egy királyi rendeletet. Ez az írás úr és vazallus közötti viszonyrendszerről tesz tanúságot. A királyi rendelet szerint abban a megbízatásban részesültek, hogy a gyulafalvi Gyulát tegyék újból birtokossá. A két megbízott válasza ez volt: “elmentünk a nevezett falvakba, ahol, miután összehívtuk az említett vidék kenézeit, szomszédait és mezsdjéseit, birtokba adtuk…” Ezzel bizonyságot nyert az a tény, hogy a románok gyülekezete nem Szigeten volt, mint ahogyan azt egyesek állítják, hanem Gyulafalván és Kisnyíresen. A város csupán az oklevél kibocsátásának helyszíneként jelenik meg (mely település nem volt a vajdák székhelye!). És ehhez még hozzájön, mint ahogyan az tudott dolog, hogy János vajda Rozálián székelt, nem pedig Szigeten.

Igaz, hogy a városban rendszeresen összegyűlt a vármegyei nemesi kongregáció, ami akkor a különböző falvak román kenézeiből tevődött össze. Ez azonban tisztán királyi jellegű intézmény volt, semmiesetre sem román.

Balc és Drag vajdák, a magyar király által támogatott feudálisi minőségükben 12 éven keresztül uralták Szigetet (1392-1404), de nem mint román vajdák. Ők sem laktak a városban, de még Máramarosban sem, hanem a ma már nem létező Szatmár vármegyei, Szinérváralja mellett elhelyezkedő “Blech clastrum”-ban.

A máramarosi román ortodox elit egyetlen ősi, 1404-ben Szigeten kibocsátott dokumentumának (abszolút egyedi, nem latin, hanem szláv nylevű írás, mely ismeretlen volt Ioan Mihályi de Apșa és Alexandru Filipașcu számára is) keletkezési körülményei eddig még tisztázatlanok.

Rendkívül fontos megjegyezni még, hogy egyetlen írás sem állítja, hogy Szigettel szemben a szomszédos románok területi igénnyel léptek volna fel (ők a területi igénylések mesterei lévén, 100 – 200 év elteltével is megismételték területi követeléseiket), mint ahogyan történt az a XIV – XV. század folyamán más máramarosi telepes helyek esetében (Hosszúmező, Técső, de Pálosremete esetében is).

Tényszerű, hogy a középkori románok sosem állították azt, miszerint a várost birtokolták volna valaha, ami legtisztább bizonyítéka annak, hogy Sziget sosem volt az övék.    

Az a feltevés, hogy itt létezett egy ősi vásárközpont, ami Máramaros lakóinak találkozóhelyeként is szolgált (ami a szláv „sihot”- vásár szóból eredeztetett), bármennyire is kísérteties és képlékeny állítás, egy bizonyíték sem támasztja alá.

Még a román kutatók többsége is mint V. Bogrea, T. Papahagi, N. Drăganu, I. Iordan, E. Petrovici, stb., a településnév magyar eredete mellett foglalnak állást (Sziget – mint sziget) és nem a szláv, vagy dák eredet mellett.

Végül is a város összes lakójának, melyet a középkori iratok megemlítenek magyar vagy német neve volt, katolikusok voltak, majd később reformátusok és ismét később mindkét vallásúak. Egyetlen kivételtől eltekintve, ami a Stibor Mihai-é, aki apja után valószínűleg lengyel, de anyja szerint gyulafalvi román és aki Szigeten lakott 1461-1471 között.

1698-tól kezdve kerülnek említésre az első román rezidensek: a Rișco testvérek Tiszafehéregyházáról, 1715-ben a kabolapataki Mich és a bárdfalusi Codrea családok, az azt követő években pedig a Rednic, Jura, Moiş, Danci, Ieudean, Demian, Hodor, stb. családok. Ezek a románok (az ukránokkal együtt) plébániát alapítottak maguknak 1723-ban, 1781-ben hivatalosan is a város polgáraiként ismertek el őket, majd ők (értsd leszármazottaik, Szerk. Megj.) vették át a város vezetését 1918 után és kerültek 1944-et követően többségbe.

A levéltárakban őrzött hosszú lajstromok melyek ezen városi polgárok neveit és a város tulajdonosainak neveit tartalmazzák, bizonyságul szolgálnak.  

Egyetlen, a középkorból fennmaradt épülete a városnak az a jelenlegi református templom, amelyre vonatkozó összes írásos említés (kezdve 1352-től) mint katolikus templomról beszél, majd 1540-től pedig kálvinista templomról beszél. Egyetlen írás sem állítja, hogy a templom valaha keleti templom lett volna.

Két kisebb szakaszban régészeti feltárások is voltak a templom körül. Ezek eredményei a telepesek jelenlétét bizonyítják, de egyetlen bizonyítottan ortodox vagy román leletről sem tanúskodnak (de teuton vagy dák leletről sem). A feltárt leletek a bronzkori leletek fölött helyezkedtek el.  

A román építészeti stílusból is átemelt elemeket magába szövő, de önmagában gótikus templom tisztán nyugati, stílusát tekintve tipikusan a XIV. század első felére eső, semmiesetre sem az 1050 – 1150 közötti időszakra eső, mint ahogyan azt egyes helytörténészek minden tudományos megalapozottságot nélkülözve képzeltek el.  

A XIV – XV. századra datált festmények, tematikájukat nézve és stílusuk szerint is ítélve, katolikusak, mint ahogyan azt a legnevesebb román művészettörténészek is bebizonyították, mint V. Vătășianu, V. Drăguț, stb.

A kelet-nyugat irányúltságú épület és a sekrestye feltételezett hiánya (ami egyelőre tudományosan nem megalapozott) nem bizonyít semmit: az ilyen jellegű építkezést alkalmazták ortodoxok és katolikusok egyaránt, ugyanakkor nagyon sok esetben a sekrestyék nem voltak egybeépítve a legelső templommal, hanem külön egységet alkottak amik többször is újjáépültek (ahogyan a gyulafehérvári katolikus székesegyház esetében is).

Szélesebb körben vizsgálva az egészet észrevehetjük, hogy azon kevés helyen, ahol az erdélyi románok városban laktak, építettek maguknak templomot, melyek még ma is állnak: Brassó, Vajdahunyad, Lippa. Karánsebesen idővel eltűnt az ortodox templom, később azonban a régészek feltárták.  

Egyébként a városok többségében (Kolozsvár, Szeben, Nagyvárad, Arad, stb.) a románok alig a XVIII. században építették fel első templomaikat, mint volt ez Szigeten is (1746-ban fából épült román-ukrán görögkatolikus templom, ami 1804 után ájjáépült kőből).

A municipium területén végzett összes többi régészeti ásatás, az a kevés is ahány volt, két dolgot emel ki: 1. a református templom köré tömörülő középkori lakóterületet az első telepesek 1300 körül kezdték belakni, ők lévén az első városlakók; 2. Az egyetlen ismert ősi, közelben lévő település, mely XII – XIII. századi, az a Nagy Völgy (Valea Mare) nevet viselte, ami a város központjától 4 kilóméterre feküdt és amit valószínűleg Dánfalvának/Dănești hívtak. Ez a telepesek megérkezésének időszakában el is tűnt.

Ami az első lakosok nemzetiségét illeti, a kutatók gyakorlatilag egy álláspontot képviselnek: úgy Erdélyben, mint Moldvában és Havasalföld középkori városainak kvázi többségét 1350 előtt németek, magyarok, olaszok stb. alapították, nem pedig románok.

A kritikai vizsgálatok következményeként, mellőzve mindenféle történelmi előítéletet, elfogultságot és frusztrációt elmondható, hogy az eddigi bizonyítékok azt igazolják (ha újabb adatok jelennek meg, visszatérek ezekre), hogy Sziget királyi vendégek által alapíttatott és ezt az álláspontot osztja a modernkori román történészek többsége.

Szerző: Teofil Ivanciuc

Románból fordította: Dr. Orosz Krisztofer Levente 

Az eredeti szöveg itt olvasható:  https://www.salutsighet.ro/cine-au-fost-primii-locuitori-ai-sighetului-romanii-sau-maghiarii-teofil-ivanciuc/