Különböző vélemények a Máramarosszigeten felavatott Hollósy Simon festőművész köztéri emlékszobráról

Szobrot avattak Hollósy Simonnak Máramarosszigeten – írta a BÚSz-ban megjelent beszámolójában Orosz Krisztofer Levente, a máramarosszigeti RMDSZ elnöke.

Bevallom őszintén, már régóta vártam arra, hogy végre valahára egy emlékmű-szobor készüljön Hollósyról, a Nagybányai Festőiskola egyik alapítójáról Nagybányán, vagy születése helyszínén, Máramarosszigeten.

Nos, ha késve is, de most, a festőiskola megalapításának 125. évében mindez megvalósult. Nem Nagybányán, amint az inkább várható lett volna, hanem születésének helyszínén, a Gutinon túli kis városban, Szigeten.

Előzmények

Az igazsághoz tartozik, hogy az ottani polgármester – állítólag – már 4-5 éve foglalkozott ezzel a gondolattal, amint mondják, és ennek megvalósítása, ha nem is előbb, de a 125. évfordulóra be volt tervezve.

Sőt, mi több, ha nem is éppen szobor állítással, de Hollósy-emléktábla avatással, sírjának rendbetételével már jóval előbb, az 1990-es évek elején is foglalkoztak Szigeten. Például az 1992-ben (?) történő emléktábla avatáson, amelyet az ottani RMDSZ akkori elnöke, Váradi László zenetanár rendezett, már néhányan – Véső Ágoston, Dudás Gyula, Lukács doktor és jómagam – Nagybányáról is ott voltunk. Az emléktábla avatás után a helyi temetőbe, Hollósy Simon sírjához is ellátogattunk, és hozzá valamelyest méltóan, stílusosan, azaz cigányzene, hegedűszó kíséretében a sírját is megkoszorúztuk. Mindezek után, Véső Ágoston vezetésével megalakult a Hollósy-kör, melynek szervezésében 21 nagybányai művész rendezhetett kiállítást 1992. december 4-én Budapesten. Aztán, valamivel később Jakobovits Miklós, a Barabás Miklós Céh szintén örmény származású elnöke is foglalkozott az üggyel.

Eredetileg, azaz első alkalommal a sírt az ő édesapja tette rendbe. Az ő – mármint a Jakobovits család – háza ugyanis a Hollósyék háza mellett volt Szigeten, tehát jó ismeretségben voltak. Ezért kötelességének érezte és meg is ígérte a Hollósy Társaság tiszteletbeli elnökének – Antall József volt magyar miniszterelnök feleségének -, hogy a sírt újra rendbe teszik. Még egy bronz plakettet is csináltatott Deák Árpád nagyváradi szobrászművésszel, melynek költségeit a budapesti örmény kisebbség egy csoportja fizette. Akkortájt ugyanis a sírkövön csak egy Kozma István festő által készített rézlemez dombormű volt, melyet Jakobovits Miklós szerint le kellene venni, és ezt az autentikusabbat, jobbat, egy szobrász által készítettet kellene lehetőleg egy durván megmunkált – felvert – gránit, vagy andezit tömbre helyezni (rögzíteni), Hollósy Simon kívánsága, akarata (?) szerint…

Nos ezek voltak ennek a szoboravatásnak a régebbi előzményei, melyek, el kell ismerni, tiszteletet érdemlő dolgok voltak. Akkor ugyanis még nem volt ez a Hollósy-kultusz ennyire ébredőben, még nem éledt újjá, nem nagyon foglalkoztak vele annyit, mint mostanság. Ez csak kicsit később, a 100 éves évforduló kapcsán, sőt, jóval ez után jött divatba, vált felkapottá. A mostani fejleményekről azonban nem nagyon volt tudomásom. Mert amikor az akkori, igen közkedvelt és aktív RMDSZ elnököt, Váradi László zenetanárt leváltották, az ügyből valamelyest kiábrándultam, tovább vele nem foglalkoztam.

Bevallom őszintén, most se nagyon akarnék, mert nem szeretnék, mert nem szeretnék ,,darázsfészekbe nyúlni”, a Máramarosszigeten nemrég felavatott Hollósy-szoborról semmilyen véleményt mondani. Megtették ezt már mások ugyanis, jóval előttem… De mivel többen is kérdezték a véleményem, és nem csak szóban, hanem írásra is biztatva, hát megteszem.

A lényeg az, hogy a szoboravatás megtörtént, és ha nem is egyenesen az RTV1 Magyar Adásában, de mégis ,,élőben” sikerült a kb. 12 perces dokumentumfilmecskét megnézni, mert a film készítője, Schneider Tibor – gondolván, hogy nem láttuk – nagyon előzékenyen nekünk is elküldte.

Tehát láttam minden szögből, nem csak elülnézetből. Persze, a fényképfelvétel – pláne szobrok esetében – nagyon csalóka, akár félrevezető is tud lenni.

Nem tartottam valami nagyon jónak, de egyes ismerőseim kérdésére válaszolva mondám, hogy akár rosszabb is lehetne. Ha például az itteni ,,distinctul sculptor” csinálja…

(Vagy akár jobb is, de ehhez egy másik városból – Nagyváradról, Szovátáról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről például – kellett volna egy jó, bronzban dolgozó szobrászt a Hollósy-szobor alkotásával megbízni. Mert itt helyben a jelenlegi alkotónál jobb bronzszobrász, aki egy ilyen nagy munkát elvállalna – legalábbis szerintem – nincsen. Azaz van egy, aki szerintem a legképzettebb elméletben és gyakorlatban egyaránt, de azt, meglehet, hogy idősebb kora – vagy másmilyen okból – talán meg sem kérdeztek.)

Magára a már megalkotott és felavatott szoborra térve azonban, az egyik szakember ismerősöm, aki a szobrot ott helyben, az adott térben is látta, pozitívan nyilatkozott a szoborral kapcsolatban.

Amint mondá, a szobor vállalható. A szobor feje rendben van, az jó. Hanem az ágyékánál, ott valóban gondok vannak. Ami azonban a kommentelők véleményét illeti, az tényleg kritikán aluli. Persze kell a kritika, de nem ilyen hangnemben…

Erre fel én is elmondtam a személyes véleményemet is a Hollósy-szobrot illetően. Megjegyezvén persze azt is, hogy ahhoz, hogy határozott és helytálló véleményt tudjak mondani, a szobrot nekem is az adott térben, a maga valóságában is látnom kellene. Így azonban az általam látott fényképfelvételekre, rövid dokumentumfilmre alapozva csak azt mondhatom, hogy ez is egy tipikus emlékszobor, olyan, mint a többi általában – jól, vagy kevésbé jól -, ez is emléket állít valakinek. És mint emlékállítás, a célját elérte.

Tény az – és ebben az egyik nagybányai szakembernek is ez a véleménye -, hogy a szigetiek sokkal rugalmasabbak voltak a kultúrpolitikához. Legalábbis jelen esetben. Hollósy sugárutat, Hollósy-teret és Hollósy-szobrot terveztek már évekkel ezelőtt, mert látták, hogy ez jó turisztikai szempontból. Tehát ez a szobor egy jó reklám is egyben.

Csak az a baj, hogy ezzel sikerül összemosni a régi nagy nagybányaiak tudását, tehetségét és jelentőségét a mostaniak jelentéktelenségével. Tisztelet a kivételnek, mert senkit sem szeretnék ezzel megbántani.

Szerintem is, a szobor az ágyék részénél – legalábbis az általam látott fényképfelvételekből és rövid dokumentumfilmből megítélve – valóban rosszul van megmintázva, rosszul sikeredett.

Ezen kívül azonban – szobrászként viszonyulva hozzá – valahogy az az érzésem, hogy egy amolyan tanulmányszerűség, iskolai feladat lett belőle. Ebben a pózban nagyon beállítottnak, mesterkéltnek tűnik. Azaz a szobrász megkapta a megbízást – amin még ő maga is meglepődött, amint mondá -, és ahogyan ezt annak idején a főiskolán tanulta, beállított magának egy modellt így kontraposztóban, vagy talált, kapott egy ilyen, vagy ehhez hasonló fényképet Hollósyról, és az után, azt lemásolva igyekezett a szobrot megmintázni. Ezért sikeredett ilyen tematikus ,,iskolás szoborrá”.

Nem hibáztatom azonban a szobrászt a durva mintázásért. Sem a hanyag testtartást a zsebbe dugott kézzel, mert Hollósy, a róla írtak és az általa mondottak alapján, egy ilyen közvetlen, durva ember volt. Forróvérű, durva és lobbanékony a természetében és ,,finum” a művészetében.

De máskülönben is, nem tényszerű, hanem valótlanság, a valóságtól való eltávolodás lett volna Hollósyt egy szép, daliás férfiként megmintázni. Ő ugyanis, mint férfi, külsőleg nem kimondottan egy szép, hanem egy tagbaszakadt, rendkívül izmos és erős, de réveteg tekintetű, ,,kissé bandzsali” ember volt.

Vitathatatlan azonban, hogy Hollósyból egy belső szépség sugárzott. És ezzel a szinte mindenkit lenyűgöző belső szépségével, szívének-lelkének melegével, akaraterejével és kiváló szakmai tudásával tudta festőművész kollégáit és tanítványait elkápráztatni, maga köré csoportosítani.

Szerintem a szobor alkotójának talán ezt a belső szépséget kellett volna a mintázás folyamán tovább és mélyebben keresnie. Mert a külsőleg jól látható, Hollósy jellegzetes örmény vonásait – legalábbis az általam látott fényképfelvételekből megítélve – sikerült a szoborban a plasztika nyelvén megfogalmaznia.

Ezért úgy gondolom, hogy a sok negatív vélemény és bírálat ellenére nemigen fogják a szobrot eltávolítani. Ellenkezőleg! Lehet, hogy az emberek többsége – ha már úgy is ott van – megszokja és megbarátkozik vele, és elfogadja olyannak, amilyen a maga valóságában. Sőt, mi több, akár találkák színhelyévé is válik – pláne a fiatalok körében -, fotózkodnak mellette, körülötte, és a szobor az idők folyamán a városka részévé válik, beépül az életébe.

De az is lehet, hogy tévedek. Ezt azonban csak az idő fogja majd eldönteni.

Kása Dávid