81 éve halt meg Pilcz Ede máramarosi főesperes-plébános

Pilcz Ede egykori máramarosi főesperes és egyben máramarosszigeti plébános 1873. szeptember 21-én látta meg a napvilágot Nagykárolyban. Elemi és középiskolai tanulmányai elvégzése után, a szatmárnémeti Papnevelő Intézetbe kérte felvételét, ahol a sikeres bölcseleti és teológiai tanulmányok elvégzése után, 1896-ban Meszlényi Gyula püspök pappá szentelte.
Pappá szentelését követően az egyházmegye több plébániáján is segédlelkészi szolgálatot végzett (Kálmánd, Erdőd, Szatmárnémeti, Dobóruszka, Nagybocskó, Szinérváralja). 1901-től kezdve már Máramarosszigeti káplánként tevékenykedik. Itt teszi le a plébánosi vizsgáját is 1903-ban. Életrajzírója, Ft. Dr. Tempfli Imre szerint annyira tetszhetett neki Máramarossziget, hogy a plébánosi vizsga letétele után, még hat évig maradt a Tisza-parti városban káplánként.
Közel másfél évtizedes nagysomkúti plébánosi tevékenység után, 1925-ben Máramarosszigetre, egykori szolgálati helyére kerül, mint plébános, ahol rá egy évre már a főesperesi címet is magáénak tudhatja. Papi szolgálata leghosszabb idejét Máramarosszigeten töltötte.
Művelt ember lévén írói tevékenységet is folytatott. Cikkei és írásai a Szatmári Hírlapban jelentek meg, de ő alapította és egy ideig szerkesztette a Katolikus Kör által kiadott, Sziget és vidéke című hetilapot is. Írói tevékenysége mellett, a máramarosszigeti Katolikus Körben vendégelőadói szerepet is vállalt, ha felkérték erre, de Máramaros megye politikai életétől sem tartotta magát távol.

A két világháború közötti, egyházat sújtó nehéz időszak nem hátráltatta építő munkájában sem. A szűkös lehetőségek közepette sem szűnt meg álmodni, tervezni és dolgozni. Életéhez köthető egyik jeles esemény az 1930-as díszes és ünnepélyes keretek között zajló máramarosszigeti harangszentelés is.
A kor viszontagságos körülményei az egyházra is kihatással voltak. A II. bécsi döntést közvetlen megelőző időszakban hazaárulás vádja miatt, számos paptársával együtt megjárta a hadbíróságot, ami kihatással volt egészségi állapotára. A róla később megemlékező máramarosszigeti irgalmas nénék nem véletlenül írták róla, hogy „a sok idegőrlő zaklatás volt előjátéka váratlan halálának.”
Az 1940-es uralomváltás számára is meghozta a felszabadulás örömét. Maga vallotta erről: „Mindig kértem a jó Istent, engedje megérnem ezt a napot.” Kérése meghallgatásra talált, ám a már korábban szőtt nagy terveit, – mint az új plébániaépület megépítése, a katolikus oktatás újjászervezése, stb. – nem tudta megvalósítani az 1940. december 6-án bekövetkezett halála miatt.
Pilcz Ede nem csak komoly főpap volt, hanem nagyszerű személyiség. Egy egész város, közösség gyászolta. Nyitottságáról és nagyságáról tesz tanúbizonyságot a máramarosszigeti református egyházközség nagyon baráti hangnemben fogalmazott részvétnyilvánítása, valamint a temetésen való részvétel is, ami a II. Vatikáni zsinat előtti időszakot tekintve igencsak sokatmondó. Méltóképpen emlékeztek meg róla a reformátusok, ez pedig Pilcz Ede emberi és katolikus főpapi értékelésén túl, az egész katolikus közösség megbecsülésének jeleként is értékelhető.
Sírja a máramarosszigeti római katolikus temető nagy kápolnája mellett található.