“Megpengetni az emberi lélekben egy húrt” – Beszélgetés Boar Szilvia festőművésszel a „70+” elnevezésű kiállítása kapcsán – 2. rész

Máramarosszigeten született és P. Ütő Erzsébet volt mestere és egyben legjobb barátja. Műalkotásai a természetből merített ihletek alapján születtek. Vallja, hogy festményeinek nem a száma a fontos. Munkáin keresztül is üzenni akarja, hogy a természet minden idők kimeríthetetlen forrása és a természetre jobban oda kellene figyelni. A művészet által a természetvédelem szolgálatát is hangsúlyozó és értelmező felfogás ez. A művész ezzel ragaszkodását fejezi ki aziránt, amiből ihletet merít. Legutóbbi kiállítása életének egyik legfontosabb állomása, amivel nemcsak a múltba tekint vissza, hanem a jövőbe is lát. 

Orosz Krisztofer-Levente: Műfajilag, vagy stílus szempontjából melyik művészeti iskola követőjének tartja magát? 

Boár Szilvia: Szerintem a klasszikus nagybányai hagyományt követem munkáimban, a realitásból ihletődöm, valósághű elemeket használok  fel festményeimben. A Nagybányai Festőiskola alapelvei nagyban hatottak rám. Nagy hatással voltak  rám a marosvásárhelyi  tanulmányaim és a temesvári egyetem modern irányzata  is.

 Vannak festményeim, amik a marosvásárhelyi szigorú és alapos tanítására emlékeztetnek és vannak modernebb  festményeim, amik a temesvári irányzatot követik, de azok is a realitáson alapszanak. Mint irányzat, az impresszionisták, posztimpresszionisták vonzanak, de a stílusom kevert, egyéni.

OKL: Mi a helyzet tanítványaival? Csak voltak, vagy vannak most is?

BSZ: Jelenleg nem foglalkozom tanítással. Sokat jártam külföldön, táborokban a nyugdíjazás után. Inkább a nyugdíj előtti években foglalkoztam a tanítványaim irányításával. Sokan közülük művészeti pályára mentek, vagy épitészmérnökire, mások, nagyon sokan amatőrként festenek és művészettel töltik ki a szabadidejüket. Ennek nagyon örülök, mert nem mindenkiből lesz művész. A fontos az, hogy szeresse a művészet valamely ágát és ez örömet szerezzen neki, sőt másoknak is, akik csodálhatják munkáikat. Ez mindaddig, amíg nem kitscheket fest….

Igen, most is tartom a kapcsolatot a volt diákjaimmal, főleg azokkal, akik a festészetnek, szobrászatnak, bármely művészeti ágnak szentelik az életüket. Legjobb példa erre Iancau Raluca, aki a jelenlegi kiállításomat megnyitotta.

 OKL: Bizonyára minden művész munkáin keresztül üzen a világnak. Ez a művész lelki világának      egy sajátos megnyilvánulásaként is felfogható. Ön mit üzen munkáin keresztül?

BSZ: A természet szépségeinek szeretetét, annak észrevételét, hogy ne menjünk el a szép mellett anélkül, hogy azt észrevegyük, átérezzük.

Azt, hogy az boldog, aki észreveszi mennyi szín és forma veszi körül és, ha azt még meg is tudja jelenítetni valamilyen művészi formában, az fantasztikus.

Azt is üzenem, hogy mi is részei vagyunk ennek a természetnek, amit nagyon meg kell vigyáznunk.

 OKL: Elárulna valamit jövőbeni terveiről?

BSZ: Nem tervezek, csak tudom, hogy tovább fogok festeni, és ha még lesznek táborok a pandemia után, akkor szeretnék még menni és persze kiállítani a festőtársaimmal.

Szeretnék még sok olyan festményt festeni, ami örömet szerezzen a körülöttem élőknek.

OKL: Hogyan látja a ma és a jövő művészetét? 

BSZ: A mai művészet szoros kapcsolatban van a jövő művészetével. A mából nő ki a jövő művészete, ami különböző formákat ölt majd. Talán  legtöbb szerepe  a művészetek között  az építészetnek lesz, a designnak, a szobrászatnak. A festészet is kiköltözik a szabadba és házak falain is megnyilvánul. Lassan bele kell nyugodjunk, hogy a természet tanulmányozása már nem lesz olyan fontos, pedig szerintem ez az alapja minden művészi alkotásnak.

Rendetlenség, bizonytalanság   jellemző erre az időszakra. A művészek keresik, hogy melyik irányba haladjanak, mint ez jellemző volt minden idők korára is.

És lehet, hogy a jövő művészetében nem az lesz a legfontosabb, hogy értsük mi van a vásznon, hisz még azt sem értjük jól meg, tulajdonképpen, hogy mi történik velünk a mindennapokban. Lehet elég lesz csak az, hogy valami érzést váltson ki belőlünk a mű. Csodálatot, megvetést, haragot, bánatot, örömet, stb.

Mert  mi a müvészet célja? Megpengetni  az emberi lélekben  egy húrt? Ha ez sikerül, akkor a művész elérte a célját. A művészet mindig is elválaszthatatlan volt az érzékeinktől.

A régiek is ezt akarták elérni a művészet különböző ágaiban és a jövő generáció is ugyanezt fogja akarni, csak más formában. Remélem, hogy ez sikerülni fog!