“Megpengetni az emberi lélekben egy húrt” – Beszélgetés Boar Szilvia festőművésszel a „70+” elnevezésű kiállítása kapcsán – 1. rész

Máramarosszigeten született és P. Ütő Erzsébet volt mestere és egyben legjobb barátja. Műalkotásai a természetből merített ihletek alapján születtek. Vallja, hogy festményeinek nem a száma a fontos. Munkáin keresztül is üzenni akarja, hogy a természet minden idők kimeríthetetlen forrása és a természetre jobban oda kellene figyelni. A művészet által a természetvédelem szolgálatát is hangsúlyozó és értelmező felfogás ez. A művész ezzel ragaszkodását fejezi ki aziránt, amiből ihletet merít. Legutóbbi kiállítása életének egyik legfontosabb állomása, amivel nemcsak a múltba tekint vissza, hanem a jövőbe is lát. 

Orosz Krisztofer-Levente: Nemrég „70+” elnevezéssel kiállítást szerveztek Boar Szilvia műalkotásaiból Máramarosszigeten. Sejtető a 70+ elnevezés, de mi a művésznőtől szeretnénk megtudni: mit takar pontosan ez?

Boar Szilvia: 70. születésnapomra terveztem egy nagyobb méretű kiállítást Máramarosszigeten 2020-ban. Mivel azonban ezt megakadályozta a pandémia, eldöntöttem, hogy később rendezem meg, egy olyan időszakban, amikor a gyerekeim is haza tudnak jönni, és együtt lesz a család. Innen a +, és mivel bizonytalan volt ez az év is, maradtam csak a szimpla plusznál, szám nélkül.

Ebben az évben sikerült megvalósitani!

A kiállítást családomnak dedikáltam és egyben a Nagybányai Festőtelep megalakulásának 125. évfordulójának is.

OKL: Milyen érzelmekkel tekint vissza az elmúlt időszakra?

BSZ: Vegyes érzelmekkel. Nosztalgiával a líceumi évekre, egyetemre. Voltak nehéz időszakok is,amikor nemvolt időm annyit festeni, ellenben akkor tanítottam. Kapcsolatom volt a gyerekekkel. Művészeti nevelésben tudtam őket részesíteni, ami nagy öröm volt számomra.

Legkedvesebb időszakom a nyugdij utáni időszak volt. Mindenkinek az a legrosszabb, amikor nyugdíjba megy, és nem tudja, mihez kezdjen. Előttem akkor tárult fel a lehetőség, hogy művész táborokba járjak, nemcsak az országban, hanem külföldön is. Megismerhessek neves festőket, kiállítsak velük együtt Romániában, Magyarországon, Dániában és Lengyelországban.

Kiemelnék két nagy személyiséget, akik évtizedekig szervezték ezeket a táborokat. Dudás Gyula és Véső Ágoston festőművészeket, akik szívvel-lélekkel harcoltak azért, hogy minden évben meglegyen a munkakörülményünk ahhoz, hogy kényelemben festhessünk.

Nagy szeretettel gondolok vissza gyerekkorom tanárára is, aki elindított a művészet útján, és akinek az egész karrieremet köszönhetem, P. Ütő Erzsébet festőművésznőre, aki egyben a legjobb barátom is volt élete végéig.

 OKL: Meg tudja mondani, hogy hány munkája született az eltelt idő alatt?

Nem tudnám számszerúen megmondani, de sok. Mióta elkezdtem számon tartani, melyik munkám hol van, tudom, hogy kb. 560 festményem van más  tulajdonában és ezen kívül jónéhány az enyémben.

Nem tudom pontosan hány munkát festettem majdnem 50 év alatt. Sokat. De nem hiszem, hogy a számuk a fontos.

 Azt hiszem most kaptam egy nagy feladatot, éspedig, hogy járjak utána  ennek.

OKL: Hol lettek kiállítva és nagyságrendileg melyik volt a legnagyobb kiállítása?

BSZ: Kezdeném az 1972-es évvel, amikor Nagybányán, a Művész Egylet keretén belül először állítottam ki olyan személyiségekkel mint Agricola L, Balla J., Csikos A., Dudás Gy., Olos M., Véső Á., Sajnerik A. stb.  2000-ig sorozatosan részt vettem a regionális kiállításokon, majd 2000 után 13 évig az “Anuala Artelor “keretén belül  állítottam ki,  ami  egy nagyszabású rendezvénye a Művész Egyletnek és magába foglalja számos máramarosi festő munkáját, zsűrizéssel. Talán ezek a kiállítások voltak a legnagyobbak, nagyszámú, nívós  munkákkal.

 Szigeten is elég nagy művészeti élet volt, a karrierem kezdetén.  Sok közös kiállításon vettem részt  P. Ütő Erzsébettel, András Csabával, Kovács Árpáddal, Chivu Gheorgheval, stb.

A forradalomig Sziget és Nagybánya voltak a legfontosabb kiállítóhelyeim. 2000 után kezdtem kiállítani külföldön is. Lengyelországban (Olava, Olkus), Dániában (Loekken), Szerbiában (Szabadka), Németoországban (Passau) Magyarországon (Budapest, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Jászberény, Paks, Martfű, Ózd, Sárospatak, Debrecen, Szolnok, Vác, Gödöllő, Bugac, Tiszakécske, Hejce, Lakitelek) és természetesen Romániában (Nagybánya, Koltó, Kolozsvár, Marosvásárhely, Máramarossziget, Sugatag).

Mivel a nagybányaiakkal dolgoztam már évtízedek óta,  természees, hogy  sok táborban voltam velük,  és állítottam ki csoportos kiállításokon is. Megemliteném a „Művészet határok nélkül„ ami öt csoportos kiállítást foglalt magába Dudás Gyula szervezésében és a „Nagybánya Tájképfestő Telep” kiállításait Véső Ágoston szervezésében. De fontosak voltak a máramarosszigeti ”Művész Szalonok“ is, amelyeket a Kultúrpalotában és a Rádió termében rendeztünk.

A Szigeti egyéni kiállításaim mindig valami évfordulóhoz kötődtek, mint például  a nyugdíjazás, “60 év”, ”70 év”  stb. Nagybányán is volt egyéni kiállításom, ami  a Művész Egyesület Galériájában volt megrendezve.

A magyarországi egyéni kiállításaimra kétszer Vácott és egyszer Gödöllőn került sor a ” Tavaszi Fesztivál „ és az ”Erdélyi  Napok” alkalmából.

Nekem fontos volt minden kiállítás a maga idejében. Nem tudnám kimondott sorrendbe helyezni őket nagyság szerint. Több mint 200 kiállításon vettem részt az évek során.

OKL: Lehet banálisan hangzik a kérdés, de kívülállóként meg merem kérdezni, hogy van-e „kedvenc” munkája, ami mai napig is a legkedvesebb?

BSZ: Sok kedvenc munkám van, amitől nem akarok megválni. Ezek vagy a  virágaim, vagy kedves helyek Szigetről, vagy kedves személyek portréfestményei, vagy életem eseményei kompoziciók formájában. Legkedvesebb témám jelenleg a FA.