Mit gondolnak mások rólam?

Befejező napjához érkezett a Máramarosszigeti Borromeo Szent Károly Plébánia nagyböjti triduuma. A két nappal ezelőtt elkezdett gondolatsor befejezőakkordjaként, a szónok, Ft. Tóth Attila-Levente margittai plébános, a dicsőség utáni vágyról beszélt, mely a hatalomhoz és a birtokláshoz hasonlóan, szintén a legáltalánosabb, legnagyobb és legrafináltabb kísértések egyike.

A dicsvágy kísértése az elismertség és értékesség vágyát veszi alapul. Az élet ellensége, a Sátán elhiteti, hogy a legfontosabb kérdések ezek: „Mit gondolnak mások rólam? Meg vannak-e elégedve velem? Fölnéznek-e rám?” Az ember viselkedését egyre inkább mások véleménye határozza meg, melyet akár dicsekvés által is hajlandó kierőszakolni.

„Elsősorban nem a vággyal van baj.” – hívja fel a figyelmet a szónok – „Egyik alapvető vágyunk, hogy értékesnek érezzük magunkat. A baj ott kezdődik, hogy éppen itt próbál bennünket megfogni a gonosz. A munkával, személyiséggel kapcsolatos dicséret vágy által feladom az Isten akaratát, feladom önmagamat, hisz minden csak azért teszek, hogy másoknak megfeleljek.”

A szenvedés fő oka az, hogy az ember már nem mer szabadon élni, mert retteg attól, hogy mások mit gondolnak; az elismerés rabjaivá válik. Apukák szégyenkeznek gyermekeik miatt, férjek a feleségük miatt, és fordítva.

Mit mond Jézus?

A Mennyei Atya sosem szégyelli a gyermekeit. Jézus, a tékozló fiú történetében rámutat, hogy gyermeke hazatérésekor az apa nem szégyelli a fiát, hanem összehívja barátait, és azt mondja, gyertek ünnepeljünk együtt, mert a fiam halott volt, de mostmár él, feltámadt (vö. Lk 15,24).

„A példabeszédben a fiú disznópásztorként próbált megélni. A disznók között disznószagúvá vált. És a Mennyei Atya, aki a tékozló fiú atyja képében van jelen a történetben, a disznó szagával együtt öleli át a gyermekét. Nem azt mondja, hogy mosakodj meg, és majd utána megölellek, hanem azt mondja gyere, és megöleli. Na ilyen a mi Mennyei Atyánk, aki a disznóságainkkal együtt szeret és átölel minket.” – illusztrálja egyik kedvenc képével Ft. Tóth Attila.

Amikor Jézusnak azt mondják, jó mester, akkor Jézus rögtön visszakérdez: Miért mondasz engem jónak? (vö. Mt 10, 17-18) Jézus ezzel példát mutat, hogy már a dicséret pillanatával egyidőben érkezik a kísértés, hogy az ember, mindent megtegyen a másikban kialakult jó kép megőrzése érdekében. A keresztény ember elsősorban Istennek akar tetszeni.

Az alázat négy árnyalata

Az ál-alázatos ember csupán eljátssza az alázatot. Nem várja el, hogy az első sorba ültessék, vagy hogy előre köszönjenek neki az utcán, de amikor nem veszik észre, mennyire fáj neki… Nem akar szerepelni, de ellenérzéssel tölti el, hogy a másik mennyit szerepel. És lehet, hogy kifelé alázatosnak mutatja magát, de belül messzemenően nincs így.

A következő árnyalat, a hazug alázat, mely már a bűnt súrolja. Az ilyen ember őszintén megtagadja Isten adományát. „Isten olyannak teremtett, hogy én semmit sem tudok, nincs semmi értékem.” – mondják. Tagadni az ember értékes voltát, azt állítani, hogy Isten semmit sem adott, egyet jelent a teremtés meggyalázásával. Ismerős a talentumát elásó szolga? (Mt 25,18) Az adományokat azért kapta az ember, hogy mások javára és az Isten dicsőségére használja.

Nehéz megtalálni az utat a hazug alázat és a reális alázat között. A reális alázat ugyanis nem tagadja meg Isten ajándékát, de nem is képzel többet önmagába, csak azt, amije van.

És milyen a Krisztusi alázat? Jézus tudja, hogy Ő Isten Fia, aki mindenkinél erősebb, okosabb és hatalmasabb. Erejét mégis csak akkor használja, amikor szükséges, és amikor a Mennyei Atya úgy akarja. Ez a fajta alázat ismerhető fel egy jó szülőben is, aki engedi, hogy kamasz gyereke megmutassa az ő gondolatait, és örül a szárnypróbálgatásainak. Az igazán alázatos ember nem tolakodik, hanem Krisztusi módon engedi, hogy más is érvényesüljön, és hátrahagyva amije van, tud örülni a másénak.

Az imádság: Miatyánk

„Az egész összefoglalása a Miatyánk igazi imádkozása lenne. Mert rólam nincs szó. Szó van Istenről, szó van rólunk. Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod. Szó van arról, hogy bocsáss meg nekünk, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Róla és rólunk van szó a Miatyánkban.” – mutatott rá a szónok.

Szabadulás és hála

A triduumi elmélkedések végén Ft. Tóth Attila felszólította a jelenlévőket, hogy merjenek szabadulást kérni a lelkigyakorlat során elhangzott kísértésektől. Legyen az akár a hatalom, akár a birtoklás, akár a dicsvágy. Mert az ember fel sem ismeri, hogy ezen kísértések csapdájában van. „Nagyon kevésszer gyónjuk meg azt, hogy erőszakosan akarok ráerőltetni dolgokat másokra; hogy túlzottan ragaszkodom az anyagiakhoz és eszerint értékelek másokat; hogy igenis sokat adok arra, hogy mit mondanak mások.

Nézzünk tükörbe úgy, ahogy a Mennyei Atya szeret minket. Azzal a gyengédséggel és irgalmas szeretettel, hogyha elesünk, akkor ne ostorozzuk magunkat, hanem engedjük, hogy a mi Mennyei Atyánk, aki utánunk indul, magához öleljen és a bűneink által sebzett szívünket meggyógyítsa. Mert Isten, aki végtelenül szeret minket, gyönyörűségnek, értéknek, drágának lát minket. Ezért adjunk hálát a mi Mennyei Atyánknak.” – kapta útravalóul a hallgatóság.