Requiem az Irsa házért

Nagy fájdalommal és az elkövetők akaratában meg nem nyugodva tudatjuk mindenkivel, akik ismerték, tisztelték, esetleg megcsodálták ha arra jártak, hogy életének 115. évében a Máramarosszigeten egykor létező Irsa Béla ház, megszűnt azzá lenni ami volt. Igen kérem. Annak az Irsa Bélának a háza, aki Máramarosszigeten zeneiskolát, Hitter Máriával pedig szimfonikus zenekart alapított és vezetett. Azé az Irsa Béláé, aki miközben Szigetért álmodott és tett, talán meg sem fordult a fejében, hogy a jövendő nemzedék lerombolja majd álmai „szentélyét.” Amit ő talán évek alatt épített, azt mások napok alatt teszik semmivé, értéktelenné.
Mert ez folyik jelenleg is Irsa Béla házával Máramarosszigeten. Minden kihúzott szeg, minden lerombolt fala, minden levert cserepe csak lejjebb és lejjebb nyomja ezt a műemléket is a szigeti magyar kultúra számára megásott sírba, melynek szélén, ha nagyon kevesen is, de most ott gyászolnak velünk együtt a jóérzésű és a kultúra iránt elkötelezett román nemzetiségű barátaink is.
Hallottakat szokás siratni, de manapság végigsétálva Máramarossziget valamikor még impozánsnak mondható utcáin, akarva, vagy akaratlanul az emberen eluralkodik a gyász, ha megtekint egy-egy épületet. Természetesen ha van benne jó érzés és némi affinitás mindaz iránt ami érték, művészi, kultúra és természetesen örökség.
Természetesen nem az épület önmaga ébreszti fel benne eme keserű lélektani érzést, hanem annak siralmas állapota. Pontosabban az, amivé lett, vagy amivé tették. És itt sorakoznak fel a jogos kérdések: kik, miért, hogyan, milyen megfontolásból, kinek az engedélyével, stb. Az ok-okozati összefüggések véget nem érő sora miatt itt csak a lényegesebb okokra koncentrálunk. Kezdhetjük a szokásossal: a pénz hiánya. Miért? Mert egy műemléképület restaurálása, ami az eredeti állapot visszaállítását jelenti, lássuk be, komoly összegekbe kerül. Azok pedig akik tennének is valamit a műemlékekért, az anyagi keretek szűk korlátozottsága akadályozza őket. Racionálisan végiggondolva, meg lehet érteni. De ne feledjük, hogy az anyagiak megléte is lehet kórokozó. Ugye meglepő? Szerintem is. De ez inkább azokra vonatkoztatható, akik nem a műemlék jellegét nézik egy adott épületnek amikor ránéznek, nem is a kulturális értékét, hanem a belőle kihozható anyagi hasznot lesik. Ezzel se volna gond, ha a haszonszerzés vágya nem múlná felül és nem ejtene csorbát az értékek megbecsülésén és tiszteletén. Egy, a műemlékvédelemre alapozott és szakmailag jól megfontolt elképzelés egyaránt kielégíthetné a hasznot keresőt és a műemlék is megmaradna annak ami, legalábbis látszatra. Jelen esetben sem beszélhetünk azonban szakmaiságról, hisz ami az Irsa ház körül történik arról árulkodik, hogy az elképzelő(k) és a kivitelező(k) is mint olyan, fényévekre áll(nak) a műemlékvédelemtől. Hogy ez esetben az anyagiak hiánya, vagy pont az ellenkezője az oka az Irsa ház tönkretételének, nem tudom. Azt sem, hogy kik tehetnek róla. Azt viszont tudom, hogy e fölött nem szabad szemet hunyni. Bűnösök közt cinkos, aki néma. Bárki is legyen a felelős, remélem eljut hozzá a gyászolók üzenete és ha nem más legalább lelke mélyére néz picit.
De anélkül, hogy belebonyolódnánk az okok keresésébe, el kell mondanunk azt, hogy leginkább a közöny az, ami a műemlékek, vagy műemlékjellegű alkotások legnagyobb ellensége. Az a közöny amivel a társadalom (ha kell, az olvasót is beleértve) kezeli ezt a kérdést. Az úgy is hiába jártatom a számat, című fejezettől az ebben az országban semmi sem szent című fejezetig, széles a skálája a műemlékvédelemmel kapcsolatos megnyilatkozásoknak. De sajnos azon megnyilatkozásoknak, melyek az emberi közümbösségről árulkodnak.
Mert lássuk be, kevesen vannak a bátrak, akik ilyenkor hallatják szavukat. Vagy azért mert nincs rá idő, vagy azért mert kellemetlen pont az ismerőst figyelmeztetni, vagy azért mert a tapasztalat azt mondatja velünk, hogy hiába minden ez irányú fáradozás. Nyilván most azt gondolhatja magában az olvasó, hogy ha már létezik kritika, kínáljunk valamire való receptet is. Azonban én azt mondom, hogy mindenki magának állítson receptet. Mindenki a maga módján, a maga képessége és tehetsége szerint járjon el azért, hogy ehhez hasonló eset többé ne forduljon elő Máramarosszigeten. Tudom! Nagyon nehéz kitalálni, hogy mi legyen az a mód, de ha a kedves olvasó megosztja közösségi oldalán ezt a kis felhívást, merem állítani, velem együtt jó lépést tett előre a szigeti műemlékvédelem útján.
A máramarosszigeti műemlékvédelem feltámadásába vetett reménnyel:
Orosz Krisztofer Levente