Délibáb, azaz Fata Morgana

Dan Tapalagă, ujságíró által írott és január 15-én a hotnews.ro oldalon megjelent érdekes cikk késztetett arra, hogy „tollat ragadjak”!

Ez a cikk így végződik: „Ámíthatják a magyarok önmagukat, mert ugye, megvan bennük a hajlam erre, az ábrándozásra. Ezt a jellemvonást Délibábnak hívják. Bármennyire szenvedjenek Trianon miatt, az európai történelmet nem lehet újraírni. Már száz éve annak! Meg kell békélni azzal ami ma van, és a román állam jól tenné, ha segítene nekik legyőzni ezeket a komplex és történelmi frusztrációkat, nem pedig támogatni a magyarokat szeparatista enklávék létrehozásában. Semmi jó nem származik ezekből, nekünk sem és nekik sem.”

Délibáb magyarul, románul Fata morgana, ugyanazt jelenti, mindkét nyelven, két nép nyelvén, akik századok óta együtt élnek, függetlenül a bukaresti vagy budapesti politikától.

A Romániában élő románok és magyarok egyaránt arrol ábrándoznak, hogy milyen jó lenne ha …

De az ábrándban nincs semmi valóságos! Avagy semmi valóságos sem maradt belőle. Dan Tapalagă szerint Magyarország minden lehetségest megtesz azért, hogy támogassa a Romániában élő magyarokat. Objektíven ítélve, nem látok semmi rosszat ebben! Mit ad ugyanakkor Románia a szomszédos országokban élő románoknak? Esetleg néhány elszavalt verset, pár elénekelt dalt és soha be nem teljesülő ígéreteket.

A székelyek hazánkban másodosztályú polgároknak érzik magukat, ezért olyan fontos számukra minden, ami Budapest irányából érkezik. A románok túlnyomó többsége nem érti, milyen rossz azt hallani minden alkalommal, „Noi suntem […] pe veci stăpâni”(Mi vagyunk örökre a gazdák – szerk.). Ha folyamatosan azt hallanánk, hogy, „mi franciák vagyunk / vagy burmaiak / mi vagyunk … marslakók”, egyetértenénk? Ha mi urak vagyunk, akkor a többiek jobbágyok, másodlagos polgárok, elhanyagolhatóak?

Eljött az ideje, hogy az ország minden polgára itthon érezze magát Romániában! Felháborít mindenkit a székely zászló, mintha valami csodával határos módon és észrevétlenül a hely ahol a zászlót lengetik Magyarországhoz csatolódna! Hogy képzelik egyesek, hogy egy székely/magyar megszűnik örvendeni, panaszkodni, sírni a saját nyelvén? Miért olyan nehéz megérteni, hogy azt a nyelvet, amit otthon beszelünk anyanyelvnek hívnak, a többi pedig mind idegen nyelv?

Többször jártam Kovásza városában egyedül, a családom nélkül. Románul beszéltem és senki sem mondta, hogy nem érti. Talán egyesek számára hihetetlen, hogy ott nem szenvednek a románok.

Nem tudom elfelejteni annak a  pincérnek az erőfeszítéseit, aki egy román családdal beszélt. Amikor arra került a sor, hogy engem szolgáljon ki, magyarul rendeltem, mert azt tartom, hogy ha valaki az én nyelvemen probál beszélni, akkor én is, tiszteletből, ha ismerem az ő nyelvét, azon szólok hozzá!

Kedves (balga) döntéseket hozó urak, politikusok, menjetek Kovásznára, vagy Sepsiszentgyörgyre és látni fogjátok a valóságot, hogy senki sem árt azoknak, akik más nyelven beszélnek, mint magyarul.

Hargita megyében voltunk. Szállást két idős székelynél találtunk, férj és feleség voltak. Az úr pálinkázni akart velem, felesége pedig kézimunkáival dicsekedett. Nagyon hiányzanak ezek az emberek, akik tárt karokkal fogadtak és mi megígértük, hogy visszatérünk. Nem volt politika, nyelv, zászló. Csak néhány lélek …

Amikor majd azok, akik vezetnek bennünket, megértik, hogy ennek az országnak minden polgára egyenlő, akkor a székelyek többé nem fogják Orbán Viktor szavait lesni. Itt szeretnének otthon lenni, csakúgy, ahogy a románok is.

December 1-én a románok ünnepelnek, a romániai magyarok pedig szenvednek. Ez így igaz és ezt el kell fogadni. Nem kérhetjük, hogy december 1-én a magyarok ünnepeljenek. Kelemen Hunornak igaza volt. Mindez megoldható a nemzeti ünnep módosításával. Erről már beszéltünk, de semmi sem történt. Mi románok éppen ennyire szomorkodnánk fordított helyzetben.

Dan Tapalagă újságíró szerint a gazdasági elmaradottság az egyik oka annak, hogy a székelyek Budapest felé fordulnak. És ebben az esetben ez a román állam legnagyobb felelőssége.

„Az otthon az a hely, ahonnan a lábaink elmehetnek, de soha a szívünk” – írja Oliver Wendell Holmes író.

Elképzelni, hogy a szív eléri a lábakat, azt úgy hívjuk, hogy Fata morgana, vagy Délibáb, attól függ, hogy milyen nyelven beszélünk. 

Horia Picu, corbiialbi.ro

Forditás: Picu Júlia