Keresés

Kultúra

Emlékeim Kádár Józsefről (1966 nyara)

A Máramarosszigeten is gyümölcsöző munkát végző Kádár József piarista atya sokaknak ismerős. Borsi Kálmán Béla a Szatmár megyei Csengerbagoson született történész a 2013-ban, Koltai András – Orosz Krisztofer páros szerkesztésében megjelent Kádár József levelezését és visszaemlékezéseit tartalmazó kis könyvvel megismerkedve, felelevenítette  emlékeit gyermekkora Kádár Józseféről, akivel személyesen találkozott Szinérváralján. Akkor még nem gondolta, hogy vele kapcsolatos emlékeit ismertetni fogja a Máramarosi Hírmondó olvasóival.

Borsi – Kálmán Béla 1983 óta a párizsi Centre D’Études des Civilisations de l’Europe Centrale et du Sud-Est levelező tagja, 1985-től a  Magyar – Román Történész Vegyesbizottság tagja, 1985-tőla Dél-kelet-európai Stúdiumok Nemzetközi Társasága [AISEE] tagja, 1973-tól a Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Szakosztálya tagja, 1986-tól a Magyar Újságírók Szövetsége tagja, szintén 1986-tól a Magyar Irók szövetségének  és a Nemzetközi PEN CLUB tagja, 2003-tól a Cahiers du Centre d’étude de l’Europe médiane (Studia Gallo-Hungarica) [Párizs] szerkesztó bizottságának tagja, 2005-től az Institut THOMAS MORE (Bruxelles-Párizs) nevű nemzetközi politológiai intézet magyar tagozatának vezetője. 1990 és 1995 között a Magyar Köztársaság bukaresti Nagykövetsége kulturális és politikai tanácsosa I. osztályú tanácsosi rangban, majd 1999 és 2003 között a Magyar Köztársaság párizsi Nagykövetsége politikai tanácsosa I. osztályú tanácsosi rangban. Jelenleg az ELTE Európa Története Tanszékének tanára.

A két világháború között készült képeslap jobb oldalán a szinérváraljai katolikus templom látható, ennek jobb oldalán található a plébánia, ahol Kádár József 1964 és 1978 között szolgált; a baloldali templom 1948-ig a román unitus (görög katolikus) egyházé volt, majd az ortodoxok birtokába került. A két templom közötti épület a magyar tannyelvű általános iskola, amelynek a hátsó felében az 1950-es években az oktatás folyt. (A háttérben a szinyéri várhegy.)

Kádár Józseffel egyszer találkoztam életemben a szinérváraljai plébánián. 1966-ot írtunk, halványuló emlékeim szerint június végét, vagy július legelejét mutatott a naptár. Az időpont, egyebek között, azért is rögzült memóriámban, mert pár héttel korábban érettségiztem a budai Arany János Gimnáziumban, s nem sokkal később, június első napjaiban felvételiztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem „ipar” szakára, amely merő tévedésnek bizonyult. A „kétfordulós” felvételi vizsga ugyanis két tárgyból: matematikából és történelemből állt, amely értelemszerűen az írásbeli dolgozatok elkészítése utáni szóbeli „meghallgatással” végződött. Erre, azt hiszem, június első vagy második hetének elején, kedden, de inkább szerdán került sor.

Ennek azért van némi jelentősége, mert a szóbeli vizsga délutánjára volt kitűzve „próbajátékom” a CSEPEL SC (1937–1944 között: Weisz-Manfréd FC Csepel) NB I-es ifjúsági első csapatának edzőmérkőzésén.[1] Az ilyen eseménydús, zsúfolt napokra szokták az emlékirat-írók a „sorsfordító” jelzőt használni …

Az is volt, mert pironkodva illik bevallanom, hogy a matematikai feladvánnyal képtelen voltam megbirkózni, viszont a gyarmatbirodalmak kialakulásáról írt másik dolgozatom elnyerhette a bíráló tanárok tetszését, mert annak ellenére beidéztek a szóbelire, hogy a szabályok szerint ezt megtehették volna, hiszen már a valamelyik tárgyból elért „elégséges” (kettes) írásbeli „eredmény” is automatikus „kiszóródással” volt egyenértékű. Én pedig, sajna, „nullást” írtam matézisből, egyetlen példát sem tudtam tisztességesen megoldani … Már akkor is az volt a benyomásom, s utólag még inkább azt gyanítom, hogy mindenképpen fel akartak venni, mert különben nem ültettek volna be a bizottságba egy végzős bukaresti ösztöndíjas hallgatót román nyelvtudásom szintjének felmérésére, s az egyik tanár – igazi „mentőöv” gyanánt – nem egy pofonegyszerű logaritmusszámítás elvégzésére ösztökél … Ám én, ma sem tudnám szabatosan megfogalmazni, hogy milyen „intuíciónak” engedelmeskedve, megtagadtam a választ. Eldöntöttem magamban: inkább a futball! Így is történt: a délutáni próbajátékon már nem buktam meg, az egyesület trénere (Gáti György, a Csepel negyvenes évekbeli háromszoros bajnokcsapatának csatára) azonnal leigazoltatott,[2] s nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy július első hetének keddjén jelenjek meg az első alapozó edzésen, minthogy, futballista szlengben: „számít rám”, magyarán helyet akar nekem szorítani a kezdő tizenegyben …[3]

Vagyis a hajdani szinérváraljai plébánossal való találkozóm e két időpont közzé tehető.

*

A randevúnak természetesen egyéb „előzményei” is vannak. Mindenek előtt az, hogy noha nem Szinérváralján, hanem a Szatmártól pár kilométerre lévő Csengerbagoson  születtem, négyhónapos koromtól ez a patinás középkori eredetű kisváros, Erdősy Sylvester János szülőhelye, volt eszmélkedésem színtere. Ekkor nevezték ki Apámat, Kálmán Béla (1920–2000) Kolozsvárt végzett református kántortanítót a szinérváraljai magyar általános iskola igazgatójává. Munkahelye épp amaz épület volt, a plébánia és a katolikus templom tőszomszédságában, amely „magyar időkben” a mezőváros (s egykori járási székhely) római katolikus (többségi) felekezetének tanodája is volt egyben, amelyhez magyar tannyelvű óvoda is tartozott, s ahová 1951 és 1960 között – másfél év megszakítással[4] – magam is jártam.

További idetartozó értesülés, hogy iskolatársaim zöme, akárcsak Szinérváralja már akkortájt is szórványnak számító magyar lakosságának nagyobbik fele, katolikus vallású volt, noha a városka sokáig amolyan kálvinista fészeknek számított. Olyannyira, hogy a Fő téren emelkedő nagytemplom is jó ideig a „miénk”, vagyis a helvét vallású „őslakosoké” volt, míg ki nem szorult onnan a még napjainkban is magyar (kálvinista) többségű Szinyéri Vár alatti fertályban felépített református istenházába …[5]

*

De kerüljünk közelebb témánkhoz! Mivel, mint föntebb utaltam rá, legtöbb osztálytársam a római katolikus anyaszentegyház kötelékébe tartozott, természetesen katolikus hittanra járt, amelyet Kőrösi Károly kanonok-plébános – 1937 és 1964 között Kádár József elődje és viszontagságos váraljai szolgálatának egyik „forrása”[6] – tartott hetente legalább egyszer, de talán két alkalommal is, már nem emlékszem pontosan. Minket „vastagnyakú kálvinistákat” Ábrám Sámuel tiszteletes Úr próbált bevezetni a Biblia, továbbá a lutheri és kálvini hitelvek rejtelmeibe a parókián, ám csupán hetente egy ízben; ráadásul a városka túlsó felén, amely eléggé messze volt a „centrumban” fekvő katolikus paplaktól. Ennél fogva igen gyakran megesett, hogy lustaságból, de inkább kíváncsiságból inkább a „pápisták” lelki gyakorlatait látogattam. Ehhez további ösztönzést jelentett, hogy két legközelebbi gyerekkori barátom, a Kató-ikrek (Sándor és Béla) szintén odajárt, több igen szemrevaló osztálytársnőnkkel (Balogh Zsuzsa, Báthory Anikó, Szöllősy Cecilia,) együtt… Mi több, Kőrösi kanonok úr gyakran bibliai tárgyú „ki mit tud” szellemi vetélkedőkkel színesítette foglalkozásait s a győztesek jutalma egy-egy (színes) szentkép volt … Mi tagadás minden együtt volt, hogy „oda szokjak”, legalábbis sem a plébánia sem a katolikus templom nem volt eleve terra incognita számomra.

*

De a találkozónak volt más, mélyebben fekvő magyarázata, illetve oka is: családunk, nem egészen jószántából mindössze négy évvel korábban, 1962. július 10-én (kedden) költözött át az „anyaországba”. Erről egy alkalommal bővebben is megemlékeztem már,[7] de a lényeget ezúttal is rögzítenem kell: nem lehet, csak úgy „se szó, se beszéd” elmenni, környezetet, mi több: „hazát” változtatni, a családi, rokoni és baráti kötelékeket egyetlen huszárvágással, akárha egy képzeletbeli gordiuszi csomót egyszer s mindenkorra elmetszeni. Nem, ez jobbára csak lassan, fokozatosan lehetséges, valamiféle „rugalmas elszakadás” formájában, noha hallottam drasztikus „szakításokról” is, s 1988-ban találkoztam Washingtonban egy olyan akkor húsz esztendős székelyföldi fiatalemberrel, aki alig fél évnyi amerikai tartózkodás után már kereste a magyar szavakat és folyton „by the way”-t meg hasonlókat mondott és éneklő hangon ejtett bizonyos szavakat, mondatokat …Ám azt mégsem  tudhatom, hogy „ott belül” mi megy végbe, miként dolgozza fel egy Vancouverbe, vagy Valparaisoba, netán Aucklandbe „szakadt” erdélyi vagy anyaországi önkéntes száműzött az idegenséget. Mert az, s ezt saját tapasztalataimból is leszűrhettem: tetemes. Még olyan, tájegységileg és mentálisan egymástól nem is annyira távoli városok esetében, mint mondjuk Szatmár és Sárospatak; Szinérváralja és Budapest között pedig már-már szinte áthidalhatatlan …

*

Nincs tehát semmi rendkívüli abban, hogy 1962-es áttelepülésünket követően 1969-ig, tehát pontosan hét éven át, ha csak tehettem, minden nyáron elzarándokoltam gyermekségem színterére s tíz napot, két hetet, olykor egy teljes hónapot is a népes Kálmán és Kandó rokonsággal, meg természetesen a régi társakkal és barátokkal töltöttem. Egy alkalommal, 1964 nyarán, még kamaszodó szatmári iskolatársaimmal,[8] köztük Zirkuli Péterrel is összeakadtam a Szamos parti strandon, ám, a föntebb szóba hozott „szakaszos távolodás” jegyében az aznap estére a „Mioriţa” vendéglőbe megbeszélt randevúra már nem mentem el. Vonatra ültem, és „haza mentem” Szinérváraljára …

Hát éppen ez az: az olyasféle hirtelen környezetváltozások, mint amilyen a mienk is volt, gyakran létbizonytalanságot és kisebb-nagyobb identitásválságot eredményeznek. Az olyan alapvetően fontos fogódzók, mint „otthon”, meg a „haza” elbizonytalanodnak, viszonylagossá válnak. Nem tudom mennyire törvényszerű ez, de az én esetemben biztosan így történt. Csak úgy ötven éves korom táján ébredtem rá magam is, hogy számomra ezek a fogalmak jóval kevesebbet jelentenek, mint azoknak, akik nem kényszerültek gyakori  helyváltoztatásra, s kivált, nem kellett zsenge életkorban egy másik országba is áthurcolkodniuk… Az erdélyi, bánsági, partiumi, felföldi és vajdasági magyaroknak pedig külön lelki teher annak megemésztése, hogy az új és a régi „haza”, noha történelmileg nem is nagyon távoli időben még egy és ugyanaz volt, az áttelepülés pillanatában nem egyszerűen egy másik állam felségterülete, hanem egyszersmind egy másik időbeliséget, a korábbitól különböző idősíkot is jelent, amely persze azzal a következménnyel is jár, hogy az elvileg közös anyanyelven elhangzó fogalmak, szavak, kifejezések nem egészen ugyanazt jelentik, mint ott, abban a régióban, ahol a szóban forgó egyén először hallotta, és tudatában rögzítette őket …

*

Mindezek előrebocsátása után zárjuk a történetet rövidre! Adva van egy, az önkeresés legérzékenyebb szakaszában, a serdülő- és felnőttkor határmezsgyéjén bóklászó tizennyolc éves református gyerekember, e sorok írója, s egy férfikora teljében lévő, élete valószínűleg legjobb formáját futó ötvenöt esztendős tapasztalt piarista szerzetes, Kádár József (1911–1993), aki két évvel korábban, 1964-ben került a nagy múltú városkába s becsülettel ott is szolgált csaknem másfél évtizeden át 1978-ban bekövetkezett, maradandó egészségkárosodással járó agyvérzéséig.

Azt is itt illik rögzítenem, hogy én erről Koltai András és Orosz Krisztofer Levente Üzenetek a máramarosi végekről című könyve elolvasásáig, mit sem tudtam, még a nevét is elfelejtettem!

A találkozó ennek ellenére mély nyomokat hagyott bennem, jól lehet másfél óránál tovább semmiképpen nem tarthatott.

A randevú közvetlen előzménye, inkább ürügye pedig az volt, hogy a föntebb körvonalazott önkeresés – nyersebben fogalmazva: kezdődő identitásválság – jegyében nekem akkortájt a külső megjelenésemmel is gondjaim voltak, közelebbről abban a tévhitben szenvedtem, hogy záros határidőn belül ki fog hullani a hajam … Ez így utólag persze gyerekesnek tetszik és nevetségesen hangzik (s nem is következett be), ám én évekig szorongtam tőle. Erről a Kató-fiúk is tudtak s egyikük, azt hiszem Sándor (velük, elég közeli szomszédok is lévén óvodás korunktól sülve-főve együtt voltunk, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, vagy két vízcsepp, olyannyira, hogy édesanyjukon, Turzuly Manci nénin kívül egyedül én, s talán Marika húguk tudta megkülönböztetni őket)[9] szólt, hogy látogassam meg az új plébánost, aki mindenhez ért, s amellett, hogy komoly tudós, afféle vajákos ember is, mindenre van orvossága …

S hogy milyennek láttam Kádár Józsefet?

Mindenek előtt a tekintete ragadott meg. Átható, kékesszürke, fürkésző szeme volt, amolyan „vesébe látó” pillantása, abból a típusból, amely a másodperc tört része alatt „felméri”, valósággal „letapogatja”. kivel áll szemben. Azóta több ilyen figurával is összehozott a sors, mindig az volt az érzésem, hogy meztelen vagyok, átlátnak rajtam, ha nem mondják is. Ilyen volt Kádár József is, még csak azt sem mondhatom, hogy különösebben rokonszenvesnek találtam volna. De azt határozottan éreztem, hogy rendkívüli ember, az a fajta, amelyet a románok „egy tömbből faragottnak”[10] neveznek, s azt akarják ezzel mondani, hogy kemény, mint a kőszikla, nem lehet, csak úgy elsodorni, álláspontjának megváltoztatására bírni. Ellenkezőleg, ha egyszer elhatároz, vagy kimond valamit, azt tűzön-vízen át megvalósítja s adott szavát soha se szegi meg, bármikor lehet rá számítani,

Érdekes, hogy a Koltai–Orosz Krisztofer szerzőpáros által publikált fényképektől eltérően kefefrizurát viselt s enyhén őszülő halántékánál két oldalt haja vonala félkörös ívben kicsit már megemelkedett, följebb tolódott. Ezt a szokványos „férfias kopaszodás” néven illeti a bőrgyógyász szakirodalom, de amely távolról sem azonos az idő előtti hajhullásra hajlamos férfiak ama csoportjával, amelynek tagjai már húszas-harmincas éveik között elveszítik ékességüket…

Miután töviről hegyire kifaggatott ki fia borja vagyok s mik a terveim jövőmet illetően (mivel a futball és a történelem között ingadozva magam sem tudtam még, mitévő leszek, így azt sem tudom, mit válaszoltam) a „tárgyra” tért és rögtönzött kiselőadás formájában kifejtette: a kopaszodás ellen valódi gyógyír nincs, csupán némiképp lassítani lehet, de megszüntetni nem, mivel, rendszerint férfiágon, a hajlam genetikailag öröklődik. Nem segít a gyakori hajmosás sem, különösen szappannal, amely árt a hajhagymáknak, eldugulnak tőle.

Már nem emlékszem, mondott-e valami biztatót, sanszaimat illetően, de azért lediktált egy receptet, amelynek lényege az volt, hogy pár deka méregerős őrölt csípős paprikát kellett volna fél liter türkizkék színű „denaturált” szeszben elkeverni, majd az így nyert oldattal vattával kellett volna a hajas fejbőrt kenegetni illetve a folyadékot bemasszírozni. Nyilván avégett, hogy a csodaszer a hajhagymákat fokozottabb tevékenységre serkentse …

 Epilógus: az oldatot nem kotyvasztottam össze, és, magam is fatalista lévén, sohasem kenegettem a hajamat semmivel. Ha tudom, kihez ajánlanak be a Kató-fiúk, talán értelmesebb kérdéseket teszek fel neki.

 Ez úton köszönöm a  Koltai–Orosz Krisztofer szerzőpárnak, hogy közel ötven év után megtudhattam: egy ismeretlen „kis nagy ember” útjába kerültem, aki(k)nek áldozatos munkája nélkül a máramarosi és a szinérváraljai magyar szórvány sorsa még a mainál is sokkal siralmasabb volna.

 Borsi-Kálmán Béla

 Kelt, Zugló, 2016. január 5–6-án. (Javítások, kiegészítések: 2016. január 7.)


[1] A múlt század hatvanas/hetvenes éveiben többnyire szerdánként rendezték a felkészülési meccseket, ezért is gondolom, hogy az ominózus szóbeli egy szerdai nap délelőtti óráira esett! (B-KB)

[2] A „Csepel Sport Club Tagsági Könyv” 137. LABDARÚGÁS (könyv)számú igazolványának kelte: 1966. szeptember 16.

[3]  A magyar futballban eltöltött illúziónak bizonyult közel négy éves kísérleteimről, s annak tanulságairól lásd bővebben: Borsi-Kálmán Béla: Egy nappali tagozatos bölcsész a Fradiban. In uő: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008, 135–155.

[4] Az 1954–1955-ös esztendőre szüleim beadtak a román óvodába, hogy az államnyelvet minél tökéletesebben elsajátíthassam, míg az 1958–1959-es tanév felét egy apám igazgatói presztízsét érintő kisebb fegyelmi vétség miatt a református templom melletti, azóta lebontott alsó tagozatos iskolában töltöttem, amely a kálvinista felekezeté volt egykoron, s amelyet apám, továbbá testvérei (Ferenc bátyja: keresztapám és Irén nevű húga, a nagynéném) is látogattak a húszas években és a harmincas évek elején.

[5] Lásd erről bővebben egy 1993 Karácsonyán Bíró Bélának adott „Az ideális „asszimiláns”, avagy a „feladat” c. interjút, amely – 58 pszeudo-lábjegyzettel ellátott jelentősen bővített formában – kötetben itt érhető el: Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002., 223–292. 

[6] Vö. Koltai András–Orosz Krisztofer Levente Üzenetek a máramarosi végekről Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945–1992). Kiadja a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület, Budapest–Máramarossziget, 2014, 74–75., 85–86., 91.

[7] B-KB 2002, uo.

[8] 1960. szeptember 15. és 1962. június 30. között az általános iskola 6. és 7. osztályát a Kölcsey Gimnázium gyakorló iskolájában, a 3. számú általános iskolában (leánykori nevén: a „Zárdában”) végeztem, B-KB 2002, uo.

[9] Már akkor is somolyogva figyeltem kedvenc „mutatványukat”: rendszeresen helyet cseréltek az iskolapadban, mert így csak fele annyit kellett biflázniuk, mint „normális” osztálytársaiknak … Idővel, már a felső tagozatban a tanárok ezt megelégelték s gimnazista korukban egyiküket meg is buktatták … Persze bevárták egymást s már ismét együtt felvételiztek a temesvári Műszaki Egyetemre (itt 1970 nyarán meg is látogattam őket), ahol sikeresen újra kezdték „üzelmeiket”.

[10] Om dintr-o bucatǎ

Megosztás

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *