Politikai fegyház Máramarosszigeten 2.

A máramarosszigeti börtön, 1896 és 1897 között a millennium emlékére épült. A Máramaros vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt és ezt a sajátosságát megőrizte a két világhá­ború között is. 1950 májusától egészen 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként műkö­dött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit. Az előző részben Vasvári Aladár brassói fő­esperes (a Gyulafehérvári egyházmegyéből) történetét ismertettem. A továbbiakban a szigeti fegyházban raboskodott két további magyar katolikus főpap sorsát szeretném ismertetni, külön kitérve a szabadulásuk utáni időszakra: Czumbel Lajos a Nagyvárad–Szatmári Egy­házmegye általános helynöke és Boros Béla temesvári titkos püspök.

CZUMBEL LAJOS (1891. aug. 12. Szaniszló/Szat­már – 1967. feb. 26. Szatmár)
Mivel meghatározó szerepet játszott a szat­mári közösség életében, a püspök helyettest a Szekuritáté a 40-es évek második felétől megfigyelte. Különböző társadalmi és szak­mai körökből való besúgóhálózatot vontak köré. Mivel az informátorok részt vettek a szentmiséin és jelentéseket írtak a „rend­szerellenes” prédikációiról, a róla szerzett adatok alapján a szatmári Szekuritáté, 1950. május 9-én javasolta internálását két évre egy munkatáborba, azzal az indokkal, hogy „egy nagyon veszélyes alany és a rendszer heves ellensége, aki nagy hatást gyakorol a katolikus hívőkre”. Taktikai okokból, a hatóságok halogatták a letartóztatását re­ménykedve abban, hogy rá tudják venni, hogy a békepapi mozgalom tevékenységébe bekapcsolódjon. Czumbel Lajos határozott állásfoglalása az állammal való együtmükö­dés terén oda vezetett, hogy 1951. március 9-én letartóztatták. A szatmári Szekuritáté fogdájából, ítélet nélkül, 1951. július végén áthelyezték a Máramarosszigeti börtönbe. A Belügyminisztérium által csak 1952. január 30-án kiadott rendelet alapján, 24 hónapra internálták, utólag még 24 hónappal hos­szabbították meg fogva tartásának idejét. Közel négy évet töltött a szigeti börtönben, ahonnan 1955. május 3-án szabadult, de nem térhetett vissza Szatmárra. Azzal az indokkal, hogy „továbbra is rendszerelle­nes, és a vizsgálatok alatt nem volt őszinte”, a Szekuritáté rövid időre a bărăgani pusztá­ban kényszerlakhelyet jelölt ki számára. A Kultuszminisztérium képviselőivel folyta­tott egyeztetések alapján, 1956. február 8-án kinevezték szatmárnémeti főesperesnek, de valójában a Szatmár-Várad egyházmegye apostoli kormányzója volt.

A börtönévek során átélt szenvedés, tár­sulva az idős korral, amihez bizonyára hoz­zájárult a politikai rendszer megszilárdulása az 50-es évek közepén, voltak a fontosabb tényezők, amelyek Czumbel Lajost kénysze­rítették álláspontja módosítására a hatósá­gokkal szemben, megpróbálva egy modus vivendi-t teremteni az állam és a Katolikus Egyház kapcsolatában. Engedékeny állás­foglalását a Szekuritáte tisztjei is kiemelték jelentéseikben, örömmel fogadva, hogy ,,Czumbel megoldást keres a római katoli­kus papság békés beilleszkedésére a szocia­lista rendszerbe” (1957. július 17.). A Szat­mári Egyházmegye főpapsága két táborra tagolódott, fokozódtak a viták, amiben a tit­kosszolgálat tisztjei jelentős szerepet játszot­tak, abban reménykedve, hogy a Czumbel által képviselt engedékenyebb irányzatról végül a Vatikán tudomást szerez és az ordi­nárius kompromittálása sikerülhet.

1957. február 6-án a Nagybányai Sze­kuritáté Regionális Igazgatósága „Az Utód” fedőnév alatt, egy csoport (figyelő) dossziét nyitott. „A szatmári római katolikus reakci­ós egyházi körök által végzett konkrét tevé­kenységeket, valamint a Vatikánnal illegális úton való kapcsolattartás felderítését” pró­bálta dokumentálni a politikai rendőrség. A Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács Archívumában található megfigyelé­si dossziéjának iratait elemezve megállapít­hatjuk, hogy a titkosszolgálat tisztjei komp­lex módszerek és eszközök segítségével gyűjtöttek adatokat személyéről: ügynöki hálózatot működtettek, technikai nyomo­zati eszközöket alkalmaztak, tevékenységét mind technikai eszközökkel, mind szemé­lyek bevonásával követték, levelezését elle­nőrizték és cenzúrázták.

1958 és 1959 között a Nagybányai Sze­kuritáté vezetősége egy olyan gondosan ki­dolgozott intézkedési tervet akart végrehaj­tani, amelynek keretében próbálták rávenni Czumbelt, hogy fogadja el a politikai rend­őrséggel való együttműködést. A kitűzött cél eléréséhez, eleinte „fokozatosan szoktatták őt a Szekuritátéval való kapcsolattartásra”, majd miután ez az előzetes időszak lejárt, akkor „áttértek a konkrét együttműködés­re”. Terv szerint Czumbellel azt kellett el­hitetni, hogy „ez az együttműködés úgy az általa vezetett egyház érdekében, mint az állam érdekében történik, és abban az eset­ben, ha jelentősebb információkat fog nyúj­tani a reakciós katolikus körök ellenséges tevékenységeiről, mind jobban mélyülni fog az ügynöki munka”. Végül, a végrehajtásért felelős személy hozzáfűzte azt a megjegy­zést, hogy az „ígéretek és a kedvezmények terén” óvatosságot javasol addig, „míg maga Czumbel nem tesz egy konkrét lépést az együttműködés érdekében”.

A kanonok tartótisztje a Nagybányai Szekuritáté helyettes vezetője volt, a találko­zók kb. 2 órát tartottak, a beszélgetések ma­gyar nyelven folytak, mivel Czumbel Lajos „nehezen beszélte a román nyelvet”. A felet­teseinek írt tájékoztató jelentésben a tiszt, részletesen beszámolt a beszélgetési témák­ról, de az egyházmegyei vezető viselkedését vagy reakcióit is gondosan leírja. Végső sor­ban, a dokumentumokat elemezve megálla­pítható, hogy Czumbel Lajos igen körülte­kintő volt és csak olyan általános dolgokról, mint az egyház állammal való viszonya, volt hajlandó beszélni. A folyamatos megfélem­lítés, nyomásgyakorlás nem ingatta meg hitét. A román politikai rendőrségnek nem sikerült végérvényesen megtörnie. Mun­kakörükből vagy kapcsolataikból adódóan a besúgók információt nyújtottak a min­dennapi tevékenységeiről, de a beszédeinek vagy a prédikációinak szövegét is részletes jelentésbe foglalták. Egyébként a megfigye­lési anyagokban számos olyan beszámoló, elemzés vagy tájékoztató jelentés található, ami a kommunista rendszerellenes maga­tartására utal, „ellenséges agitációt” végez, prédikációiban arra bíztatva híveit, hogy tartsanak ki hitükben.

A 60-as évek első felében, betegeskedése igen sok gondot és nézeteltérést idézet elő a szatmári egyházmegyében, mivel felvetődött az utód kijelölésének kérdése. Egyébként a megfigyelési dosszié számos dokumentumában központi szerepet játszik ez a téma. A szatmári szekuritáté tisztjei is alaposan ki­használták a feszültség teljes helyzetet, és egy olyan utód kijelölését próbálták meg támo­gatni, aki számukra is elfogadható volt.

1966. július 6-án a csoport figyelő dossziét lezárták, mivel „az összegyűjtött ada­tokból nem bizonyítható szervezett tevé­kenység”. Mivel gyakorlatilag már nem ő vezette az egyházmegyét, hanem Sipos Fe­renc plébános (1965-től), Czumbel Lajos, habár veszélytelennek lett nyilvánítva a po­litikai rendőrség irataiban: „75 évesen, bete­gen, részben megbénulva, több éve ágynak esve” további felügyelet alatt maradt.

1967. február 26-án, 76 éves korában­hunyt el, sírja a szatmári római katolikus temető papi részlegén található.

BOROS BÉLA (1908. szept. 20. Erdőhegy/ Arad – 2003. jún. 6. Temesvár)
A temesvári titkos püspököt, 1951. március 10-én tartóztatták le, majd 1951. szeptember 10-én egy koncepciós per keretében a Bu­karesti Katonai Törvényszék életfogytiglani kényszermunkára ítélte, „hazaárulás és a Román Népköztársaság külső biztonsága el­leni szervezkedés”bűntett vádjával. A buka­resti Belügyminisztérium fogdájából 1951. december 20-án áthelyezték a máramaros­szigeti börtönbe. A szigeti fogda mindenna­pi életével kapcsolatosan Boros püspök így emlékszik vissza: „Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Megértőek voltak, egyes őrök ránk förmedtek néha, de tud­ták, hogy kik vagyunk. Egy nagyon érdekes dolgot szeretnék megemlíteni. Most, a 90-es évek elején, egy román nyelven írt levelet kaptam. Az egyik akkori fegyőr írta. Meg­említette a mi viselkedésünket a börtönben, hogy nekünk kellett az egész épületben ta­karítani, a WC-ket tisztítani és hogy mi még ott is takarítottunk, ahol nem lett volna mu­száj. Másrészről arról is írt, hogy mi egész nap imádkoztunk és ez annyira hatással volt rá, hogy azóta otthon, az ő családjában, ha­bár ortodox, nem telik el egy nap imádkozás nélkül”.

1955. március 22-én áthelyezték a Râm­nicu Sărat-i börtönbe. Távozása előtt, Va­sile Ciolpan a börtön igazgatója, bűnügyi törzslapjába a következő jellemzést írta: „A börtönben jól viselkedett, nagyon félős alak, nem lehet benne megbízni, nagyon erköl­csös és ragaszkodik a saját vallásához. Ná­lunk nem volt büntetve”. A Râmnicu Sărat-i börtönben töltött két év után megjárta a jilavai, pitești-i, dési és szamosújvári börtö­nöket.

Ion Ioanid, egyike a legjelentősebb em­lékíróknak, aki romániai kommunista bör­tönvilágot ábrázolta, a következőket írta Boros Béla magatartásáról a Pitești-i börtön­ben: „Boros Béla püspök felállt a helyéről és megkérte a cellatársait, hogy hagyjanak fel bármilyen, a börtönigazgatóság által tiltott foglalkozással az ő jelenlétében. Mindenki csodálkozására, így magyarázta meg a be­jelentését: ha olyan helyzetbe kerülne, hogy a fegyőr megkérdezi tőle, hogy tudomása lenne bármilyen, a börtön szabályzat csak esetleges megszegéséről is, a papi minősége tiltja, hogy hazudjon. Az a tény, – írja Ioanid – hogy Boros figyelmeztette a szobatársait a magatartásával kapcsolatosan, se nem eny­hített a cellatársak felháborodásán, se nem vezetett oda, hogy elnézőek legyenek irán­ta. Nekik, Boros egy besúgó maradt! Egy tevékenység nélküli besúgó, egy potenciális besúgó, de besúgó!” Mivel a neve tekintély­nek számít, amikor a koncentrációs táborok vagy börtönök emlékét idéző vallomásokról beszélünk, Ion Ioanid véleménye egy igen negatív, de abszolút nem reális képet alko­tott Boros Béla püspök magatartásáról a fogvatartás idejéből. Ellentétben ezzel Ioan Ploscaru, görögkatolikus titkos püspök, aki cellatársa volt a szamosújvári börtönben, azt írta, hogy Boros Béla „nagy méltósággal és erkölcsi példát tanúsítva viselkedett”. A kutatásaim során nem találtam olyan do­kumentumot, ami bizonyítaná az említett feltevést, hogy Boros Béla bármiféleképpen együttműködött volna a politikai rendőr­séggel!

1964. augusztus 4-én az általános am­nesztia eredményeképpen szabadult a sza­mosújvári börtönből. Hazatérve Temes­várra, másnap behívatták a Szekuritáté székhelyére, hogy „feldolgozzák” vele a to­vábbi magatartásvonalát. A titkosszolgálati tiszt jelentése szerint „Boros Béla megbánta bűneit, és biztosította az illetékeseket afelől, hogy igazodni fog majd az új világ rendjéhez és nem okoz több gondot az államhatalom szerveinek”. Mivel 1948 őszétől az önkénye­sen megszüntetett Temesvári Püspökséget mint főesperességet a Gyulafehérvári Egy­házmegyéhez csatolták, szabadulása után, úgy döntött, hogy „nem szükséges semmi módosítást végezni a hierachiával kapcsola­tosan, és ő személy szerint nem kíván a ve­zetésben részt venni, hanem mint egyszerű pap szeretne tovább működni, hogy segíte­ni tudjon a város többi papjának”. 1964-től mint „kisegítő-lelkész” szolgált a temesvári erzsébetvárosi római katolikus templom­ban.

1964. augusztus 26-án bekerült a Sze­kuritáté Bánsági Regionális Igazgatóság, nyilvántartásába a „római katolikus problé­makörbe”, mivel azt feltételezték róla, hogy „gyanús kapcsolatokat próbál teremteni a külföldön élő katolikusokkal és különböző turistákon keresztül tájékoztatja a katolikus köröket az egyházi problémákról”. 1964. no­vember 28. és 1965. június 1. között a nevére szóló előzetes ellenőrzési dossziét nyitottak, amely során ellenőrizték „álláspontját és te­vékenységét”. A temesvári Szekuritáté tisztjei arra a következtetésre jutottak, hogy Boros Béla „a demokratikus rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulást nem végzett”.

Mivel a 70-es évek elején nyugatra uta­zott újra felkeltette a Szekuritáté figyelmét. Az ügynököktől kapott tájékoztatások alap­ján a titkos rendőrség arra gyanakodott, hogy Boros Béla „gyanús kapcsolatokat ápol” külföldi állampolgárokkal és időnként jelentéseket küld a Vatikánba. Követke­zésképpen 1971. november 15-én a Temes Megyei Szekuritáté Felügyelősége „Bartha Albert” fedőnév alatt, megfigyelési dossziét nyitott. A 70-es és 80-as években még intenzívebben követték. 1974 nyarán a kö­vetkezőket nyilatkozta egy barátjának, nem sejtve, hogy ez is a Szekuritáté ügynöke: „Nagyon bosszant az a tény, hogy kémked­nek utánam és állandóan megfigyelve érzem magam. Nem mintha félnék a cselekedeteim következményeitől, mivel semmi rejtegetni valóm nincs, viszont az a tény, hogy a min­dennapi életem legapróbb dolgai is közvetít­ve vannak valahova, borzasztóan bosszant”.

Egy 1976. december 17-i összegző jelen­tésben a következőket írják Boros Béla te­vékenységéről: „Belefolyik minden nyugati egyházi személy fogadásába, felügyeli, hogy a fiatal papok betartsák a kanonikus törvé­nyeket és különböző pénzösszegekkel segí­ti a görögkatolikus titkos püspököket”. Az elemzés végén az operatív tiszt a következő javaslatot terjesztette fel a Bukaresti Szeku­ritáté vezetőségének: „Időszaki befolyásolás, a bánsági római katolikus egyház vezetői­nek tájékoztatása a görögkatolikus főpapok megsegítéséről vagy a Bukaresti Vallásügyi Osztályra való berendelése, hogy magyará­zatot adjon tevékenységéről.”

1979. november végén otthonában fel­keresték a Temesvári Szekuritáté tisztjei, hogy megpróbálják „befolyásolás alatt tar­tani”. Párhuzamosan a politikai rendőrség tisztjei a felekezeten belüli ügynökök segít­ségével Boros atyát megpróbálták elszigetel­ni paptársaitól. Továbbá a római katolikus egyház vezetése és a lelkész között a nézet­eltérések felerősítésére törekedtek.

A 80-as évek közepén az egészségi álla­pota jelentősen megromlott és csak a reggeli misét tartotta meg. 1986. szeptember 2-án a Temes Megyei Szekuritáté Felügyelősége lezárta a megfigyelési dossziét, azzal indo­kolva, hogy „az érintett személy felhagyott a titkos római katolikus püspöki tevékeny­ségével”. Ezt követően a Bukaresti I. sz. Igaz­gatóság vezetősége kérte a Temes Megyei Felügyelőségtől, hogy Boros Bélát „továbbra is az ügynöki hálózattal figyeltessék, meg­előzve esetleges követeléseit vagy azt, hogy a hívőket engedetlenségre bujtsa fel az egyhá­zi vezetőkkel szemben”.

1990. március 14-én, II. János Pál pápa kinevezte Ressiana címzetes érsekének és 1990. augusztus 1-én nagyprépostnak vá­lasztották. 1991-ben a Vallásügyi Államtit­kársághoz intézett beadványában kérelmez­te „a Bukaresti Katonai Bíróság által a Pacha csoport-ügyben hozott ítélet érvényteleníté­sét” és rehabilitását. Ez hat év után történt meg. (1997. március 19.).

A főtéri papi otthonban gondozták. 2003. június 6-án 95 éves korában hunyt el. A temesvári székesegyház kriptájában te­mették el június 11-én.

A román börtönvilág embertelen rend­szerében, amely az éheztetésre, az elszigete­lésre és a minimális orvosi ellátás hiányára épült, valamint az egyes rabok ehhez társuló leromlott egészségi állapota vezettek oda, hogy a fogvatartottak közül néhányan (Bog­dánffy Szilárd, Boga Alajos, Sándor Imre vagy Scheffler János) meghaltak, ezzel nyer­ve el a mártíromságot. Ők inkább a végső áldozatot választották a hitük megőrzésére folytatott harc során. A túlélők, akiket a Sze­kuritáté továbbra is figyelt, hajthatatlanok maradtak, tanúságot téve gerincességükről és hitükről, a katolikus hierarchiához való hűségükről.

Dobes Andrea