Az anyai vonás

A kórházakban, öregotthonokban, fogyatékkal élők számára létrehozott intézményekben a gondozói munkát túlnyomó részben nők végzik. Ők teszik ki a hivatásos gondozók nyolcvan százalékát. Semmi jel nem utal arra, hogy ez a helyzet a jövőben változni fog. Ugyanez az arány érvényes azokra is, akik a gondozói pályára készülnek. A családban a gondozói feladat főleg nőkre, elsősorban a betegek lányára vagy menyére hárul. A politika figyelmeztet, hogy a gondozásra szoruló idősek száma számottevően növekszik majd. Az alapvető gondozói szolgáltatásokat jobban meg kellene becsülni, fel kellene értékelni, jobban meg kellene fizetni.

Ezek a figyelmeztetések azonban, úgy tűnik, süket fülekre találnak. (Az adatok a németországi helyzetet tükrözik.)

Annak, hogy a gondozói elkötelezettség a társadalom részéről hiányos elismerésnek örvend, mély gyökerei vannak. Előzményének tekinthetjük azt az évtizedekre visszavezethető közvéleményformáló törekvést, amely az anyait, a gondoskodó szolidaritás alapját, lenézi és lebecsüli. Mindez az „emancipáció” nevében történik, amely a nőket csupán akkor „értékeli”, ha azok állítólagos magasabb rendű, férfiakra jellemző munkakörben érvényesülnek, csinálnak karriert. Természetesen lehetne vitatkozni arról, hogy a szexuális beállítottság és a szociális szereposztás milyen mértékben befolyásolják a  nemek viszonyát.

Tagadhatatlan azonban, hogy létezik egy alapvető genetikai-természetes antropológiai állandó, amely minden kultúrában jelen van, s amely képessé tesz valakit arra, hogy hosszabb időn át saját testében hordozzon, majd pedig világra hozzon egy gyermeket, tehát anya legyen. Ez a valóságos közelség, az anyaság testi-lelki közvetlensége jellemzi a női érzelemvilágot, annak sajátságos képességét az empátiára, a törődésre, az együttérzésre, az irgalomra. Az irgalmasság évében el lehetne gondolkodni azon, hogy a szigorú emancipációs ideológiával emberségben nemcsak gyarapodtunk, de sokat is vesztettünk. 

A család és hivatás összeegyeztethetőségéről folytatott nyilvános vita ugyanakkor azt az érzést kelti, hogy az anyáról nem esik szó, csak a nőről, az, s ugyanúgy a másik oldalon az apa fogalma hiányzik, s csupán a férfiről beszélnek. Úgy tűnik, hogy maga a feminista teológia is zsákutcába jutott az istenfogalom női vonásainak felfedésére irányuló törekvéseivel, hiszen a bibliai istenkép nem nőhöz vagy férfihez köthető, hanem az óvó, irgalmas – a próféták leírása szerint anyai vonásokkal rendelkező – apához. Istent a Szentírás soha nem nevezi anyának. Mégis az anyai vonás marad, úgy az Istenben, mint a világban, mindenféle irgalom motorja.

Forrás: Christ in der Gegenwart, 51 sz./2016 évf.

Német eredetiből forditotta Kinczel Isván felsővisói plébános