Miután 1952-ben befejeztem az iskolát, a származásom miatt nem engedtek felvételizni 2. rész
– Hogy szerezte be a múzeum első állatait?
– Eleinte nagyrészt csak elhullott állatokból gazdálkodtam, amelyeket az emberek hoztak be. Aztán az erdészekkel vadászatokra kezdtem járni, a trófeákat, agancsokat elkértem az erdészeti hivataloktól, és elhoztam a múzeumba. Sokat kellett járnom vadászni, hogy gyarapodjanak az igazán látványos gerinces fajok. Amikor csak tehettük, együtt mentünk az ugyancsak a múzeumban dolgozó feleségemmel, Mártával. Én általában fölfelé néztem, a madarakat kerestem, ő pedig lefelé: a nagy gombák szakértője volt. Kiegészítettük egymást.
– Az 1998-as nyugdíjba vonulása után sem állt le a munkával, továbbra is felkérik, hogy vegyen részt kutatásokban. Mostanában min dolgozik?
– Sok mindenben kikérik a véleményemet, több kutatási programot vezetek. Tagja vagyok például a Máramarosi- havasok természeti parkja tudományos tanácsának és a Radnai-havasok nemzeti parkjának tudományos tanácsában is benne vagyok. Ezek tiszteletbeli funkciók, minden, parkokkal kapcsolatos kérdésben szükséges a tudományos tanács jóváhagyása.
Biológus kollégámmal, Gavrilă Ardelean professzorral, a Vasile Goldiș egyetem tanárával 2000- ben megjelentettünk egy könyvet Máramaros gerinces állatvilága címmel, amellyel 2002-ben kiérdemeltük a Román Tudományos Akadémia legjobban dokumentált faunisztikai könyvének járó Antipa-díját. Aztán szükségesnek éreztük a gerinctelen állatok máramarosi kutatásának megindítását is. Kezdetben az Antipa múzeumhoz fordultam még a ’90-es évek közepén, jöttek is, de megfelelő létszámú szakembergárda hiányában meglehetősen kevés családot és rendet kezdtek kutatni.
Aztán Ardelean kollégámmal a Budapesti Természettudományi Múzeumhoz fordultunk, nekik volt is egy Kárpát-medencei faunakutatási tervük, és így az egyetem négyéves szerződést kötött velük, amelyben vállalták, hogy évi háromszor-négyszer jönnek. A feldolgozott anyag náluk maradt, a dolgozatok a Goldiș egyetem kiadványában jelentek meg, így állt össze két kötet, amelyekben tizenöt, addig ismeretlen gerinctelen fajt írtak le, és amelyekre a Máramarosi medencében bukkantak rá. Közülük kettőt, egy atkát és egy kabócát beresinek neveztek el elismerésképpen, mivel én vezettem a csoportot, én vittem kedvező élőhelyekre.
– Hogy érzi, megfelelő módon elismerték és támogatták a munkáját?
– Tudományos vonalon elismertek, kitüntetéseim vannak, az államelnöktől megkaptam az első osztályú kulturális érdemrendet. Hiányérzetem is van azonban: nem sikerült állandó modern kiállítást létrehoznom. A múzeum akkori vezetősége a hibás, de a helyi vezetést is okolom, ugyanis nem biztosítottak pénzt a tudományos munkára.
– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy úgy tekintenek a Máramarosi- medencére, a történelmi Máramarosra mint faunisztikai és botanikai
szempontból a legjobban feldolgozott területre. A Máramarosi-havasok természeti park anyagát mi állítottuk össze a feleségemmel, Márta növénytani, én a faunisztikai szempontból, ennek alapján hagyták jóvá ezt a természeti parkot. A
Radnai-havasok nemzeti parkon belül az egyik szigorúan védett terület, a Gonoszkő rezerváció tudományos leírását is mi
készítettük, ezt pedig az akadémia hagyta jóvá.
Béres József
Máramarosszigeten született 1933. július 28-án. 1952-ben érettségizett a máramarosszigeti magyar vegyes líceumban, majd 30 hónapos munkaszolgálat után 1960-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem természetrajz–földrajz
szakán. 1965-ben megalapította a máramarosszigeti etnográfiai múzeum természettudományi részlegét, amelyet 1998-as nyugdíjazásáig vezetett. Tudományos munkásságáért 2004-ben megkapta az államelnöki hivataltól a kulturális érdemrendet, a kulturális és természeti értékek védelméért pedig a kulturális minisztérium becsületrendjét. Ugyanebben az évben Máramarossziget díszpolgárává avatták. Öt könyv társszerzője, mintegy 70 tudományos értekezést jelentett meg, több száz ismeretterjesztő cikket közölt a helyi és megyei újságokban.
Zahoránszki Brigitta
