Megkésett emlékezés születésének 140. évfordulójára Krüzselyi Erzsébet, az első magyar siket költőnő
A „zöld ország” fővárosában, Máramarosszigeten, 1875. március 21-én született. Gyermekkorában bekövetkezett a tragédia, nyolcéves korában kihevülten a huzatos tanteremben annyira meghűlt, hogy szinte egyik pillanatról a másikra elveszítette hallását. Ehhez társult gyenge látása, mely a felnőtt korában elvégzett szemműtétek ellenére annyit romlott, hogy idővel megvakult. Siketsége miatt örökre abba kellett hagynia klasszikus iskolai képzését. Magánúton folytatta, szülei, főleg édesapja tanította tovább, akinek halála után önművelőmódon próbálta megszerezni az alapvető tudnivalókon kívül irodalmi tevékenységéhez nélkülözhetetlen ismereteket.
A poézis volt az egyetlen lehetősége, amelyen keresztül belső, lelki kommunikációt folytathatott a világgal. Ahogyan mindenki számára köz érthetően megfogalmazta: „A vers az én kis zengő zongorám.” Lehetővé vált, hogy teste földi börtönéből kiszabadult lelke kiléphessen a végtelenbe. Ahogyan a Nyugatban Reichard Piroska megfogalmazta: „megtanult a lelkével hallani, számára belső zenévé változott át az örökös csend.”
Első irodalmi szárnypróbálgatása 1893-ban, első verseskötete 1897-ben jelent meg. Ezt követte még hat kötete, melyek címei – Örök csendben, Csendország dalai, Hangtalan lírán, Örök csenddel ködön át – főleg kettős fogyatékkal élésére, siketségére és gyengén látására utaltak. Sikeresnek mondhatta magát, az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában számtalan lap és folyóirat közölt verseiből, a székesfővárosi sajtóban ugyancsak ismert volt a neve.
Az 1920-as történelmi változás után testi fogyatékokkal terhelten kisebbségi sorsba jutva lelkileg egyre többet szenvedhetett. Mély vallásossága, református hite azonban átsegítette a legnehezebb időszakokon is. Munkássága révén tagja lehetett az erdélyi magyar irodalmat alkotó költők és írók szellemi társaságának. Az erdélyi lapokban továbbra is jelen maradt, főleg a Pásztortűz irodalmi és művészeti folyóirat közölte verseit. A Brassói Lapok politikai napilap gyermekrovatában Erzsike néni és Pápaszemes Erzsike néni álnéven adta közre meséit és gyermektörténeteit.
Hosszú utat, egyre magasabbra ívelő stációkat tett meg a költészet birodalmában, amíg Petőfin és Aranyon érlelődve, Szabolcskára, Tompa Mihályra, Kiss Józsefre, „Nil”-re (Dapsy Gizellára) és Reviczky Gyulára hangolódva, végül – sajátos hangja megtartásával – Szombati-Szabó István, Babits Mihály, Mécs László, Áprily Lajos, Jékely Zoltán és Reményik Sándor csendes, de annál rajongóbb szellemi útitársául szegődhetett. Makacs kitartásának hamarosan komoly szakmai elismerései lettek. 1925-ben az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság, 1926-ban a Kemény Zsigmond Társaság, 1929-ben a Magyar Írók Egyesülete, 1931- ben az Erdélyi Szemle Irodalmi Köre választotta tagjai sorába.
Lelki támogatói közé – melyet levelek és írások tanúsítanak – Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, György Lajos, Makkai Sándor, P. Jánossy Béla, Walter Gyula, Kőmíves Nagy Lajos, R. Berde Mária és Szentmihályiné Szabó Mária valláskülönbségen felülemelkedő összetartó társasága tartozott. 1947 után Szatmárhegyre, unokaöccséhez költözött, ahol 1953. október 15-én, 78 éves korában elhunyt. Sírját sokáig máramarosi vörösfenyőből készült emlékjel vigyázta. Ennek kapcsán külön kiemelésre érdemes szülőföldje, ezen belül is szűkebb pátriája iránt érzett elkötelezett szeretete, melyet egyik levelében őszintén megvallott.
„Rajongója vagyok szűkebb, erdős hazámnak…” A máramarosi tájak szépségét számtalan költeményében megörökítette: Itt születtem, Tavasz a dombtetőn, az Ének az Iza folyóhoz, Visóvölgy határán és a Juhász Gyulának ajánlott Iza parti vízimalom, melyet az egykori szigeti tanár Az Iza partján címen megfogalmazott versére írt válaszul.
A költőnőt közvetlenül halála után még nem felejtették el, eltávozását követően három év múlva a Magyar Reformátusok Naptára közölte Kis öreg asszonyok című versét. Utána hosszú évtizedekig nem lehetett találkozni munkáival, költeményei nemhogy önálló kötetben, válogatásokban sem jelentek meg.
A női lélek érzékeny rezdüléseivel megvallott mély vallásosságot, hazaszeretetet, polgári értékrendet sugalló versei nem lehettek időszerűek, az 1948 utáni szépirodalom szocialista kánonjában nem lehetett sem helye, sem szerepe. Mit kezdhetünk hagyatékával? Mire taníthatnak, mit sugallhatnak költeményei? Mindenekelőtt emberi tartást, a belső szükségletből fakadó alkotásvágy beteljesítéséért hozott áldozatkészséget, a vallásos hit mindenen átsegítő fontosságát, a szülőföld magától értetődő szeretetét, a lét-élményeket nyújtó lokálpatriotizmust, az élet hétköznapinak tűnő, de ahhoz elmaradhatatlanul hozzátartozó mindennapi szépségeinek meglátását.
Arra, hogyan találta meg egy hátrányos helyzetű, siket és látáskorlátozott, majd idővel teljesen vak ember az önkifejezés társadalmi jelentőségű, irodalmi szintű lehetőségét. Nem született emberkerülőnek és nem vált remetévé, ahhoz, hogy a szakmai sikerekig, az elismertségig eljuthasson, szüksége volt az erdélyi írók-költők befogadó közösségére, főleg – az akkor használt kifejezéssel – az impériumváltozás után az együvé tartozás újabb erőt adó érzésének átélésére. Ennek megtapasztalása révén vált képessé a poézisben magasabb szint elérésére és költeményei segítségével nemzeti közössége lelki életének gyarapítására.
Lélektől lélekig szóló, érzelemgazdag versei nem csak saját korának íródtak, a jelen és a jövő valamennyi generációjánakszólhatnak. Szabolcska Mihálynak Krüzselyi Erzsébet második verseskötetéhez levélformában írt előszavában meg nem cáfolható igazságot fogalmazott meg: „soha poétát vagy poétai munkát se fölemelni, se elnyomni nem lehet. Az idő előbb-utóbb mindenkit a maga helyére állít.” Bölcs meglátása – reményeink szerint – a szigeti Költőnő esetében is beigazolódik, lesz helye a magyar irodalomtörténet hivatalos kánonjában.
Sas Péter
