Keresés

Közélet Kultúra Uncategorized

Hazataláló dallamok 2.

LVR: Az igazi megmérettetést mindig az egyes előadások jelentik, és az a tény, hogy Kolozsvártól Budapestig sorjázó előadásaink alkalmával a dalok szülőháza táján, Máramarosszigeten is megfordultunk, számomra különleges élmény és nagy elégtétel Bonchidán a Kastélypalotában. volt, hiszen Erdélyben tudtommal csak mi képviseljük ebben a formában és egységben ezt a népdalkincset. Ugyanakkor először dolgoztunk együtt, ebben a felállásban. Mit jelentett számodra mindez? 

NNK: Csakis szépet és jót. Különösen a máramarosszigeti előadásunk volt megható, mert olyan érzésem támadt, mintamikor egy vándor hosszú bolyongás után végre hazatalál. A dalok itt szólaltak meg igazán a maguk helyén, én pedig hálás voltam, hogy hazakísérhettem azt a bizonyos vándort. Ez megtisztelő szerep, ugyanakkor felelősség és feladat is, amit talán ezért sem sokan vállalnak magukra! Azóta is ezzel az érzéssel megyek színpadra, mert meggyőződésem, hogy ezután bárhová is visszük őket, mindenhol otthonra lelnek. Persze könnyű dolgom van két olyan nagyszerű zenésszel és egy remek színésszel, mint amilyenek ti vagytok. 

A tanulság az, hogy veletek bármikor vakon belevágnék másodjára is! Nem kis pironkodással hallgatom Noémit, hiszen ő volt az, akinek az előadás anyagát anélkül kellett pár nap alatt elsajátítania, hogy előzetesen bármibe is beavattuk volna. Válaszúton táborozott éppen, kis énekes csemeték útját egyengette, ránk a szabadidejét áldozta. Nem ok nélkül persze, hiszen ott volt élete párja, Szép Gyula Bálint is, a Kolozsvári Magyar Opera „hegedőse”, különben a magyar népzenei életbe oly parádésan berobbant Tokos Zenekar egyik alapító tagja. Házhoz csalogattuk tehát a hangot. Bálint azt az életérzést idézi meg a Nincs egészen tegnap… előadásain, amit a hegedűszó jelent a zsidó muzsikus számára. Nem a háztetőn, hanem idelent, a szívekben.

A szigeti közönség

LVR: Mi a hozadéka számodra, hogy a magyar népzenén csiszolódó technikai tudásodat most egy másik népcsoport muzsikáján kell megcsillogtatnod? Erdély soknemzetiségű régió, hallgatják, eltanulják egymás muzsikáját. Szép Gyula Bálint: Az Erdélyben együtt élő népek népzenéjében, népdalaiban a kölcsönhatások viszonylag egyszerűen felismerhetők, tetten érhetők. Ez nagy segítség, különösen hangszeres szempontból. Ha mondjuk egy olyan specifikus hangszert kell egy szál hegedűvel pótolni, amelynek jellegzetes harmóniavilága, mondjuk úgy: egzotikuma van, akkor csakis erre lehet alapozni, csakis így lehet valamelyest visszaadni egy másik dallamvilág motívumait. 

LVR: Gyakorló népzenészként van alkalmad hasonló „kalandozásokra”, mint amire mondjuk a Nincs egészen tegnap…anyagában? 

SzGyB: A Tokos Zenekar a magyar, ezen belül is az erdélyi magyar népzene megszólaltatását vállalta fel, igyekszünk elsősorban ennek a vállalásunknak megfelelni a lehető legmagasabb színvonalon, autentikus formában. Igyekszünk minden magyar tájegység motívumkincsét megmutatni, de természetesen nyitottak vagyunk más lehetőségekre is. Alkalom adja, különféle meghívásaink eredményezik, hogy más etnikumok népzenéjéből is játszunk, természetesen kellő dokumentációval és gyakorlással. 

LVR: Az egymás mellett élés révén az Erdélyben, Partiumban, Máramarosban élő népcsoportok népzenei hagyományai gyakran eredeti módon termékenyítik meg egymást. Köztudomású, hogy egy-egy cigányprímás és bandája mindegyik népcsoport sajátos táncrendjében otthonosan mozgott, sok esetben ők örökítették ránk haldokló hagyományként azokat a kincseket, amelyeket mi most felelevenítünk. A legnevesebb zenetudósaink foglalkoztak ezzel a jelenséggel. Hogyan tud ebből építkezni egy fiatal népzenész? 

SzGyB: Ideális esetben az embert összehozza a sors olyan adatközlővel, akinek alkalma volt a saját közösségén belül a különböző népcsoportok muzsikáit játszani. Sajnos ez manapság egyre ritkább, de még mindig létező jelenség, élő hagyomány. Ha tőlük tanulhatunk, igyekszünk a szájuk íze szerint játszani, hiszen olyasmit tudnak, amit rajtuk kívül senki nem taníthat meg. Ha nincs ilyen adatközlő, akkor az illető népcsoport zenekultúrájának belső stilisztikáját kell megcélozni, és ez tanulható. Ha ezzel tisztába kerülünk, akkor már magunktól is tudunk építkezni, megérezzük ugyanis, hol húzódik egy dallam „gerince”, megértjük miért szerették, mitől lett közkedvelt. Éppen ezért vállalható tiszta szívvel és teljes mellszélességgel az a történet, amit a Nincs egészen tegnap… jelent. 

Ugyanez a megfontolt, szakmai alapokon nyugvó lelkesedés motiválja Szép András zongoristát is, aki – szoktam élcelődni – „szemtelenül” fiatal kora ellenére lett közismert és közkedvelt alkotója a kolozsvári zenei életnek. Otthonosan mozog a színházi muzsikában, komponál, hangszerel, zenekarokat alapít, és némafilmek kísérőzenéit játssza. Régi munkakapcsolat a mienk, tudunk „egy húron pendülni”, több közös projektben, számtalan előadásban és koncerten edződött meg a barátságunk. A Nincs egészen tegnap… olykor merészen formabontó hangszerelése is az ő munkáját dicséri. 

LVR: Honnan a merészség egy magadfajta fiatal muzsikusban, hogy évszázadokon át csiszolódott, ősi dallamkincset és motívumvilágot ennyire szabadon kezelj? Szép András: A kérdésed azt sugallja, hogy a merészség a fiatalsággal együtt jár, és ezt gondolom én is. Ideje van a kísérletezésnek a muzsikában is, természetesen a szakmai szabályok messzemenő figyelembevételével. Az előadásaink alkalmával kiderült, hogy a nézők, a hallgatók nem idegenkednek a formabontástól, hiszen senki nem távozott a koncertjeinkről. Ezzel együtt vannak meredekebb kísérleteink, olykor egész egyszerűen összekeverünk műfajokat, stílusokat, ám éppen ez a bizonyság arra, hogy sok minden összefügg egymással. 

LVR: A világzenében régi hagyomány a műfajok összeházasítása. Nyilván komoly technikai tudást, szakmai felkészültséget igényel a „kalandorkodás”, uralni kell a hangszert, hogy engedelmeskedjenek a kompozíciók. Ezek tanulható dolgok, ám van valami, ami szerintem belülről fakad, mégpedig a megérzés, amely a fantáziát is mederbe tereli. Hol van a határ? 

SzA: Szerintem nincs határ, illetve mégis van, de mindenkiben máshol húzható meg. Merni kell a határokat feszegetni, hiszen ebből születnek az izgalmas dolgok. Egyfajta határvonalat képezhetnek a technikai adottságok, de mégsem ez a fontos, inkább talán a stílusérzék: milyen parafrázisokat vagy párhuzamokat bír el egy adott műfaj? Ami csúnya lesz, arra nem kell energiát pazarolni. De mondjuk rock and rollt építeni egy népdal köré bármikor lehetséges. A könnyedebb műfajok jelentős hányadának népies gyökere van, elméleti szempontból mindig is a népzene képezi azalapot. Persze sokat segít egy dalszöveg is, nem véletlen, hogy sok esetben minket is a szöveg vezérelt a kísérletezésben. 

LVR: A mi csapatunk négy különböző „regiszterben” gondolkodó, más-más műfajokban járatos alkotó egymásra hangolódását jelenti. A Nincs egészen tegnap… zenei világának stílusegységét viszont neked kell megteremteni. Hogyan sikerül ez? 

SzA. Ez hangszerelés-technikai kérdés. Tudni kell, hogyan és hol kell megszólalnia egy szólóhegedűnek, hogy ne csak a semmiből érkezzen a dallam. Ez ugyanúgy érvényes egy népdalénekes előadásmódjára, vagy egy célirányosan kiművelt színészi énekhangra is. A többit az emberi kapcsolatok határozzák meg. Összezárjuk magunkat a próbák idejére, hatunk egymásra, megbarátkozunk egymással mind zeneileg, mind pedig emberileg. 

LVR: Ha nem ez a csapat verődik össze, létrejöhetett volna egy ilyen előadás? 

SzA: Semmiképpen, és nagy kár lenneérte! Nos, így gondolom én is! 

Laczkó Vass Róbert
a Kolozsvári Állami Magyar Színház
színművésze,
a Nincs egészen tegnap… ötletgazdája

Megosztás

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *