Miután 1952-ben befejeztem az iskolát, a származásom miatt nem engedtek felvételizni 1. rész

Biológusi szakkörökben és a laikusok között is egyaránt ismerősen cseng a Béres József és Béres Márta neve. Ők Máramaros megye legismertebb biológus házaspárja, akik nyugdíjas korukban is aktív tudományos munkát folytatnak. Márta néni növénytani, Jóska bácsi pedig állattani kutatásokban jeleskedik. Munkájukért számos elismerést kaptak, sőt nevük a tudomány kincstárát is gazdagítja, két gerinctelen fajt róluk neveztek el.

Az alábbi interjú három évvel ezelőtt jelent meg az Erdélyi Naplóban, amikor Béres József nyolcvanadik születésnapján

életmű kiállítás nyílt Máramarosszigeten. Ezen interjú megjelenése óta, mindketten a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület tiszteletbeli tagjai lettek. – Híres gyógyszerész családból származik, mégsem lett gyógyszerész. Miért választotta inkább a biológusi hivatást? – Minden a természetszeretettel társul. Tulajdonképpen apámtól örököltem ezt a természet iránti szeretetet, gyerekkoromban állandóan téli madáretető volt a kertünkben. Még nem voltam iskolás, amikor be kellett neki számolnom, milyen cinkefajokat láttam az etetőn. Vagy biológus, vagy erdőmérnök szerettem volna lenni, ez a két hivatás vonzott. Erdészeti egyetemre végül nem mertem jelentkezni, mert nem ismertem eléggé a román nyelvet.

– Maradt tehát a másik opció, a biológusi pálya.

– Igen, de az sem alakult zökkenőmentesen. Miután 1952-ben befejeztem az iskolát, a származásom miatt nem engedtek felvételizni. Apámnak magángyógyszertára volt, ezért kisburzsujnak tekintették a családot, osztályellenségnek számítottunk. A Bolyai egyetem természetrajz szakára jelentkeztem, de nem voltam a listán, tehát nem is mehettem el vizsgázni.

A származásom miatt elvittek viszont munkaszolgálatra Petrillára, harminc hónapon át voltam bányászkatona. ’56-ban aztán jött egy enyhülés, akkor hamarabb elengedtek. Még nem szereltek le, de ősszel elmehettem felvételizni. Az első évet biológia kutató szakon kezdtem. Tíz helyet hirdettek meg, és nagyon örültem, hogy bekerültem, mivel a kutatószakma állt igazán közel hozzám. Sajnos egy év után a tanügyminisztérium visszavonta ezt a szakot, és összecsaptak bennünket a természetrajz–földrajz szakos kollégákkal.

– A kutatói vénát mikor fedezte fel magában?

– Még diák voltam, amikor felfigyeltem, hogy Szigeten a gerlék nem vonulnak, holott a 18 kötetes Brehm-sorozatban az

szerepelt, hogy a gerle vonuló madár. Még nem tudtam, hogy egy terjeszkedőben lévő új faj, a balkáni gerle egyre északabbra jön, és a városokban telepszik meg. Én ezt leírtam és elküldtem a Bukaresti Madártani Intézethez és Pestre is. Választ ugyan nem kaptam egyik helyről sem, csak egyszer egy különlenyomatot, hogy Máramarosban ezt én jeleztem először, mindössze 14 évesen, 1948-ban. Akkor jelent meg a balkáni gerle Máramarosszigeten mint fészkelő, telelő madárfaj. 

– Az egyetem befejezése után mi várt önre?

– Tanár lett belőlem, a máramarosszigeti iskolában kaptam katedrát, mégsem jöhettem ide, hanem Hosszúmezőre helyeztek ki ideiglenesen egy évre. Akkor létesült ott egy mezőgazdasági iskola is, ott tanítottam öt éven át, ott kezdtem el állatok kitömésével is foglalkozni. A gyerekek mindig találtak elhullott emlősöket, madarakat, ezeket behozták hozzám. Az első években a tanári szobában preparáltam az állatokat – egyszer például egy görényt tömtem és véletlenül elvágtam a bűzmirigyét, valamennyi tanárkolléga kirohant onnan. De tömtem én otthon is a konyhaasztalon, mikor végeztem, leszedtük és ebédeltünk.

– Hogyan került a máramarosszigeti múzeumhoz?

– Öt év alatt közel száz kitömött példányt gyűjtöttem össze Hosszúmezőn, ezekből 1965-ben rendeztem egy kiállítást a szigeti kultúrházban. Részt vettek a tartományi kultúrfőnökök is, nagyon tetszett nekik, felhívtak, hogy nem akarok-e „átmenni a kultúrához”. Így került szóba a múzeum, de Szigeten akkor nem volt természettudományi részleg, Nagykárolyba akartak küldeni. Ezt elmondtam a szigeti kultúrosztállyal foglalkozó párttitkárnak, aki felháborodott, hogy miért akarnak engem máshova küldeni. Kineveztek aztán a szigeti néprajzi múzeumhoz, azzal a megbízatással, hogy fogjak hozzá a természetrajzi részleg létrehozásához. Szigeten amúgy az első világháború előtt létezett természetrajzi részleg 9-10 ezer példánnyal, a háború forgatagában azonban részben elpusztult, a maradék 1918 után átkerült az akkori szigeti líceumokhoz, ahol a tanárok nemtörődömsége miatt minden megsemmisült.

folyt.köv.

Zahoránszki Brigitta